A Deutsche Oper Berlin éléről tizenhárom évad után idén júliusban távozott Dietmar Schwarz. Az intendánsnak sikerült a német főváros legnagyobb, mára kissé túlméretezett operaházának vezetőjeként a közönségért folyó nemes versengésben mindvégig fenntartani a rábízott intézmény rangját, világsztárok helyett hatalmas, stabil repertoárral rendelkező, színvonalas együttest gondozni, jelentős rendezőket szerződtetni, 19.–20. századi érdekességekkel fűszerezni a palettát, és nagyon fontos ifjúsági nevelőmunkát végezni.
Evelyn Herlitzius (Begbickné) - Fotó: © Thomas Aurin
Amikor mindezek után egy igazgató az utolsó premierjére készül, általában A varázsfuvolát, a Parsifalt, vagy legalábbis A bűvös vadászt szokta végső patronként elsütni. Nem így Dietmar Schwarz, aki az egyik „legberlinibb operát”, a Mahagonnyt tűzte műsorra az évad legvégén. Kurt Weill és Berolt Brecht szemtelen műve 1930 óta színesíti a német főváros színházainak műsorát (már amikor éppen nem volt indexen), ám az opus sokkal inkább illik a Berliner Ensemble (Brecht szellemi fészke), vagy a Komische Oper repertoárjára (ahol 2025 decemberétől ismét játszani is fogják Barrie Kosky rendezését), mintsem a Deutsche Oper nagyoperaibb színpadára. Ám az intendánsnak nagyon konkrét elképzelései lehettek, amikor megbízta Benedikt von Petert, hogy 2013-as brémai formabontó és emlékezetes produkcióját adaptálja Berlin számára (mely szeptembertől Baselben is látható lesz).
A "favágók" érkezése - Fotó: © Thomas Aurin
Von Peter (2021 óta az egyre izgalmasabb premiereket felvonultató Theater Basel művészeti vezetője) valójában nem a Weill–Brecht zenedrámát rendezte meg, hanem magát a mű címét, azaz Mahagonny városának felemelkedését és bukását. Az öt júliusi estére ugyanis a Deutsche Oper Mahagonnyvá alakult, maga a város – az operaház – lett a főszereplő, és bárki, aki belépett oda, „áldozattá” vált. A játék a színház bejáratánál kezdődött, ahol 10 eurós Mahagonny-koktélt árultak, majd a jegykezelés után kikapcsoltatták a telefonokat. A 21. századi ember kapaszkodó híján máris elvesztette az időérzékét, miközben – hála a jól ismert közönségforgalmi területek világítási effektusainak, a füstnek, a dekorációs céllal kihelyezett rongyoknak, valamint a földön, lépcsőkön fekvő kóristáknak – egyszerre elbizonytalanították és elkezdték valamiféle közösséggé formálni a betérőket.
Robert Geladow (Hétszentség Mózes), Evelyn Herlitzius (Begbickné)
és Thomas Ciluffo (Fatty) - Fotó: © Thomas Aurin
A nyitány alatt, az I. emeleti foyerben két nagy vetítővásznon indult a játék. Miközben a zenekar bent, a színpadon játszott, a színház különböző tereiben (így a nézők között is) felbukkanó mikroportozott énekesek karmesteri segítség nélkül tökéletes pontossággal(!) énekelték szólamaikat. A közönség szintén nem volt székeihez kötve, járkálhatott, megállhatott a vásznak előtt, de akár le is ülhetett a kanapékra vagy a földre, miközben a kóristák igyekeztek mindenkire jelmezeket aggatni, ezzel is elmosva a határokat a színpad két oldala, a nézők és játszók között (ebben a nagyon is 21. századi, kizárólag akkor és ott megszülető, szó szerint is összművészeti alkotásban).
A Mahagonnyban csalódott "favágók" a Deutsche Oper metrómegálló lépcsőjén
Fotó: © Thomas Aurin
A lenyűgöző precizitással kitalált és kivitelezett produkció motorja három operatőr, Kathrin Krottenthaler, Bert Zander és Hannah Dörr volt, akik (minden másodpercben lekövetve a jövő-menő szólistákat) mindig pont a megfelelő helyen voltak és a megfelelő kameraképet közvetítették. Von Peter pszichológusként is jól építette fel a produkciót, hiszen a legkülönfélébb indíttatású emberek vérmérsékletük szerint, de szinte kivétel nélkül hagyták magukat bevonni a játékba. Az előadás kihasználta a Deutsche Oper adottságait: a favágók taxin érkeztek, Jenny és a girl-ök a színpadon táncoltak, az ideges cégvezetők olykor a WC-be bújva konspiráltak, a csalódott Jimmyt a metrólejáróról rángatták vissza – s az operatőröknek hála a nézők mindezt intim közelségből „kukkolhatták”. Eközben Begbickné és bandája mindent elkövetett, hogy a „város” lakói boldogok legyenek, a Mahagonny-koktél árát előbb 7, végül 3 euróra szállították le – a közönség nagy örömére!
Annette Dasch (Jenny) - Fotó: © Thomas Aurin
Ám a cégvezetők kezéből is fokozatosan csúszik ki az irányítás. Az I. felvonás fináléjában a népeket beterelik a színháztérbe, végül a színpadra kirakott fehér matracokon ülve „vészelik át a hurrikánt”. A story ebben a térben folytatódik, a tökéletesen elhelyezett vetítővásznaknak hála állandó közeliket kapva az amúgy is a közönségtől olykor csak néhány centire zajló játékból. Sőt, mindez a nagy zenekari árokhoz szoktatott opera műfajában szokatlanul intenzív színészi teljesítményt is követel az előadóktól, hiszen minden apró mozdulatuk, szemvillanásuk hangsúlyos lesz, de még az izzadságcseppjeik is a nézőkre hullanak. A szín mélyén, a rendezői balon áll egy számláló, ha valaki távozik Mahagonnyból – akár élve, akár halva –, meghúz egy kart, amitől a számsor eggyel csökken. Végül Begbickéket is beszippantja az általuk kreált rendszer, ők maguk is tehetetlenek lesznek és eltűnnek. A finálét már csak hangszórókból zengve hallja a magára hagyott néző.
A "hurrikán" - Fotó: © Thomas Aurin
Különös kettősség, hogy az elmúlt évek egyik legerősebben összerakott operaelőadása valójában nem nyújt operai élményt – helyette színházit ad. A hagyományos értelemben felrakott viszonyrendszerek helyét végeérhetetlen rohangálás veszi át, mintha a szereplők egyre kétségbeesettebben próbálnának menekülni a kapitalizmus csapdájából. Berlinben, 2025 nyarán.
Nikolai Schukoff (Jimmy) és Annette Dasch (Jenny) - Fotó: © Thomas Aurin
Ilyen színházi körülmények között a karmester és a zenekar feladata is megváltozik, mi több, jelentősen redukálódik. Stefan Klingele elsősorban „közlekedési rendőrként” működött – egyébként kiválóan –, hiszen anti-operaházi körülmények között kellett összetartania egy operaelőadást. Mindez maradéktalanul sikerül is, ám Weill izgalmas partitúrájának árnyalatai ezúttal nem tudhattak megszületni, maga a zenekari paletta is inkább aláfestő-zeneként funkcionált és így nem érte el a megszokott audio-hatást.
Fotó: © Thomas Aurin
A Deutsche Oper Berlin három nagyszerű énekesszínészt szerződtetett a mű főszerepeire. Evelyn Herlitzius maga volt a két lábon járó kapitalizmus, Karl Marx ősellensége. Az operaénekesi pályája vége felé járó korszakos Wagner-, és Richard Strauss-szoprán jelenlegi vokális állapotát felülírja az az álváltozási képesség, ahogy már nem is egy szerepet alakít, mégcsak nem is egy eszmét testesít meg, hanem azzá válik. Remélhetőleg az igazgatók és rendezők még sokáig gondolkodnak Herlitziusban és neki magának is marad kedve színpadra lépni, mert olyan képességeknek van birtokában, melyeknek ma már kevesen.
Középen: Nikolai Schukoff (Jimmy) és Padraic Rowan (Joe)
Fotó: © Thomas Aurin
A Jennyt éneklő Annette Dasch néhány hónapja a kölni Eine Frau von Format-előadás egy pontján kiszólt a közönségnek: „Gyűlölöm a rendezői színházat!” – s íme, következő felkérése, a berlini Mahagonny Regietheater a javából, melyben a szoprán két órán keresztül kombinében grasszálva a közönség orra előtt (mint a húspiacon közszemlére téve a testét) immár kőkeményen, ezúttal kikacsintás nélkül viszi a szerepet. A német szoprán már nem lenne ideális Pamina, de Weill nem is Mozart, és ahogyan Dasch részt vesz a játékban, a Jennyhez hasonló szerepekben ma is biztosítja helyét a nagyobb német színpadokon. Hasonlóan szimpatikus jelenség Nikolai Schukoff Jimmyként. A tenorista szinte mindent végigénekelt már operettől a jelentősebb Verdi- szólamokig. Az utóbbi években azonban végre beérett azokba a férfias félkarakter szerepekbe, amelyekre olykor kissé túlzó „színpadias” játéka, és a minden estébe szívét-lelkét beleadó lénye igazán otthon van. Jimmyje nem alaszkai favágó, hanem esendő, hétköznapi fickó. Jó haver, aki nem elég tökös az élethez, ami aztán bedarálja. Nem hős, hanem egy közülünk.
Nikolai Schukoff (Jimmy) és Annette Dasch (Jenny) - Fotó: © Thomas Aurin
Világszerte számos előadásban látni tétova kóristákat, és ebben a produkcióban az énekkarnak egészen speciális feladatokat kellett ellátnia, a közönség között sétálva énekelni, terelni-öltöztetni őket stb. A Deutsche Oper együttese elhivatottan vett részt a hagyományos munkakörétől oly távol eső feladatok végrehajtásában is, ahogy a mű kisebb szerepeit éneklő remek szólisták is – úgy tűnik –, egytől egyig a rendezői koncepció mellé álltak.
Evelyn Herlitzius (Begbickné) - Fotó: © Thomas Aurin
Benedikt von Peter Mahagonnyja egyszerre több és kevesebb is, mint egy hagyományos operai este. A cselekmény egy pontján kotta hull alá a zsinórpadlásról. „Denn wie man sich bettet, so liegt man / Es deckt einen da keiner zu / Und wenn einer tritt, dann bin ich es / Und wird einer getreten, dann bist's du.” Görgey Gábor fordításában: „Ki mint veti ágyát, úgy alszik, jót mástól ne várj semmiképp, ha törtetni kell, törjek én fel és kit eltiprok, inkább csak te légy!” – énekli együtt a nagy kórustételt önfeledten a színpadi ensemble és a közönség. Aztán kisétálnak a berlini éjszakába. Brechték moralitása ezúttal sem tette jobbá az önmagukkal szembesülő embereket.
