Az elmúlt harminc évben Salzburgot a multikulturalizmus jórészt, a tömegturizmus viszont már teljes egészében felfalta. A pályaudvartól a városba vezető úton török étkezdék, afrikai közértek és vietnámi büfék sorakoznak, a Geburtshaus földszintjén Spar, a Bierstubékban arab és kínai személyzet (az elmaradhatatlan osztrák népviseletben), és már az eredeti Fürst-Mozart kuglit is hamisítják, nemcsak a nagyüzemit. Az árak Monacóval kacérkodnak, főszezonban hotelt kapni szinte lehetetlen vállalkozás. Az errefelé szokatlan, rekkenő nyári hűségben az óváros néhány patyolat utcácskáján lépni is alig lehet, a legkülönfélébb nációjú babakocsis családok közelharcot vívnak a haladni szándékozó helyi biciklistákkal, miközben a távol-keleti turistahadak (két órára megállva a Hallstadt nevű kötelező szelfipont felé) lefotózzák az összes szobrot, kapualjat, bármit, amiről az idegenvezető éppen szenvtelenül hadar a mikrofonjába – holnapra pedig már a város nevére se fognak emlékezni.
Aryeh Nussbaum Cohen (Olga), Cameron Shahbazi (Mása)
és Dennis Orellana (Irina) - Fotó: © Monika Rittershaus
Mégis... A kék óra közeledtével – mint az elmúlt évtizedek szinte valamennyi nyarán – megváltozik a város képe. Kitárulnak a Festspielhaus komor ajtajai, a méltóságteljesen begördülő limuzinok sofőrjei előzékenyen kisegítik a szmokingokat és kísérőiket. A Salzburgi Ünnepi Játékok ugyanis még mindig Európa egyik ha nem „a” legelőkelőbb fesztiválja, ahol a minőségre oly kényes bajor és osztrák arisztokráciának kizárólag prémium produkciókat lehet feltálalni. Rég elmúlt Gerald Mortier gyakran vitákat indukáló és polgárpukkasztó, de izgalmas és előremutató érája. Napjainkban a Festspiele vezetősége jóval megalkuvóbban (finomabban szólva megfontoltabban) halad, a hangos, ám nagyon is építő jellegű bukások helyett a szolidabb, a biztos siker a cél, miközben a salzburgi produkciók és fellépések ázsiója máig nem csökkent, akit itt színpadra, vagy alkotni engednek, annak nevét (meg)jegyzik.
Az opera nyitójelenete - Fotó: © Monika Rittershaus
Eötvös Péter kisebb-nagyobb megszakításokkal 1993 óta volt az Ünnepi Játékok visszajáró kortárs-karmestere és zeneszerzője. Salzburgi működésének legkiemelkedőbb eseménye az Esterházy Péter szövegére írt Halleluja – oratorium balbulum 2016-os ősbemutatója, idén pedig az 1998-ban, Lyon számára készült Három nővérnek premierjével tisztelegtek az alkotó emléke előtt. Kérdés, hogy már korábban is tervbe volt-e véve Eötvös legjelentősebb operájának színre vitele, vagy csak a komponista 2024 márciusi halála után került a műsorrendbe, hogy a Fesztivál ekképp adja meg a végtisztességet a zeneszerzőnek, az ezredforduló Ligeti György és Kurtág György melletti legfontosabb magyar származású alkotójának.
Jelenet az előadásból - Fotó: © Monika Rittershaus
Mindenképpen imponáló a Festspiele közönségének bizalma, hiszen a négy estére hirdetett produkció második előadásán, egy keddi napon a Felsenreitschule 1400 fős nézőtere teljesen megtelt, s úgy tűnt, a nézők java tudta is, hogy mire váltott jegyet (csupán néhányan távoztak a szünet nélküli kétórás játékidő alatt). A friss salzburgi produkció egyfajta nagystílű művészi revansként is felfogható, a 2016-os – kevéssé markánsra sikeredett, de még Eötvös által betanított és vezényelt – Staatsoperbeli osztrák bemutató után.
Jelenet az előadásból - Fotó: © Monika Rittershaus
Egy gonosz közszájon forgó bonmot szerint csak a halott szerző a jó szerző. Mindebből most Salzburgban is érzékelhető volt annyi, hogy – nemcsak a bécsihez képest – színpadilag-zeneileg igen erős, művészileg felszabadult produkció született. Szezonról szezonra egyre jelentősebb operaházakba kap meghívást Evgeny Titov. Úgy tűnik, a kazah rendező elég pontosan tudja, hogy mi szükséges a jelentős dalszínházak meghódításához. A Három nővér koncepciója egyszerre nagystílű vízió és érzékenyen kidolgozott aprómunka. Rufus Didwiszus Salzburg nagyságához méltó, retinába égő díszlete egy lebombázott vasúti töltést ábrázol, mindkét oldalon alagúttal – bár a „Moszkva felé menő végét” már befalazták (ahogy a Felsenreitschule ikonikus árkádsorát is), út arra már nem vezet. A töltés alatt egy mindenkori hadikórházakat idéző ágyban egy idős asszony gyengélkedik. Egyszerre reális és szimbolikus tér, senkiföldje, Csehov reménytelen kisvárosa, melyen ugyan olykor átvonul a front, de az évszázados, végtelen fecsegést még az sem töri meg. A szürke látványvilágot Emma Ryott Kost az eredeti színmű korát idéző, gyönyörű anyagokból készült és mesterien szabott jelmezegyüttese teszi színessé.
Doktor: Jörg Schneider - Fotó: © Monika Rittershaus
A három nővér – hatásában némiképp Wim Wenders film-klasszikusát, a Berlin felett az eget megidézve – a mű nyitó-tercettjében hófehérben „száll alá”, hogy (ismét?) átéljék az örök vesztésre ítélt lelki kálváriájukat. Salzburgban igen szerencsésen visszatértek az opera eredeti változatához, melyben kizárólag férfiak szerepelnek, hiszen Olga, Mása, Irina és Natasa szólamát is kontratenoroknak írta a szerző. Mindez nem csupán jóval intimebb hangzást eredményez, hanem magát az előadást is egészen más síkra emeli. A három nővér, női ruhákban, nagy sminkben, ám paróka nélkül jelenik meg (Natasa pedig afféle komikus kisváros grande dame-ként puffogja végig az estét) – mintegy élő cáfolataként a Magyar Alaptörvény 15. módosításának. Lehetetlen megállapítani a szerepüket alakító kontratenorok esetében, hogy hol van a határ a férfi/női test és lélek között. Mindez az egy pillanatra sem alpári, sőt kifejezetten nemes lebegtetés maximális összhangban van a Csehov-mű alapján írt Eötvös-operával – sőt, talán még azon is túlmutat.
Dennis Orellana (Irina) - Fotó: © Monika Rittershaus
Titov felülírja az opera három történetét szándékosan összemosó dramaturgiát. A drámától idegen térben ugyanis egyszerre folyik szimbolikus játék is kisrealista szituációk sora. Az idősíkok nem egymásba csúsznak, hanem összefolynak, s ebből a folyamból emelkedik ki Irina, Andrej és Mása személyes drámá(cská)ja. A rendezőnek még ahhoz is van érzéke (s ez a 21. században már valóban ritkaság!), hogy kifejezetten érzelmes jeleneteket állítson a színpadra. Ilyen Irina szembesülése Tuzenbach halálakor, azáltal, hogy élete egyetlen lehetőségétől fosztotta meg a gyilkos golyó, ilyen Mása összeomlása Versinyin távozásakor, és az opera zárójelenete, ahol az idős asszony kiszáll az ágyából és szeméremtelenül nyalakodik az ottmaradt névnapi tortából. Érdemes megtalálni a földön az apró boldogságainkat. A teljes összeomlás közepén egy néni önfeledt, gyermeki mosolya Titov utolsó üzenete.
Jelenet az előadásból - Fotó: © Monika Rittershaus
Bécs immár negyvenéves kortárszenei együttesét, a Klangforum Wien-t régi kapcsolat fűzi Eötvös Péterhez, így szinte természetes gesztus volt Ausztria a stílusban legotthonosabban mozgó együttesét szerződtetni a produkcióhoz. A 20.–21. századi operákra szakosodott Maxime Pascal részben világos mozdulatokkal irányította az együttest, részben pedig hagyta levegőhöz jutni és kibontakozni az összetett partitúrát. A Felsenreitschule többszörösen megjavított akusztikája sem alkalmas arra, hogy világosan elkülönülő hangképet kapjon az ember, az opera egyik truvája, az Alphonse Cemin által vezényelt hátsó zenekar működéséről.
Dennis Orellana (Irina) és Kangmin Justin Kim (Natasa)
Fotó: © Monika Rittershaus
Ha van valami, ami igazán látványos fejlődésen ment át a Három nővér negyedszázaddal ezelőtti ősbemutatója óta, akkor az a jelentős kontratenorok száma és énektechnikája, - kultúrája. Ez már-már divatos hivatás lett, jóval több és jelentősebb művészegyéniség kerül ki a zeneakadémiákról, mint például tenorok. Salzburg idén külön reklámot is szentelt nekik, hiszen az Eötvös-mű négy főszereplője mellett több barokk produkcióhoz is kiváló művészeket szerződtettek.
Jacques Imbrailo (Andrej) - Fotó: © Monika Rittershaus
A produkció legjelentősebb művészegyénisége kétség kívül a Mását éneklő perzsa-kanadai Cameron Shahbazi. Talán ő az első hang, amely szépségében és erotikájában hasonlít a lassan visszavonuló Bejun Mehtáéra. Mestermunka az a mélyen megélt asszonyi kitárulkozás, majd összeomlás, amit a rendelkezésére álló rövid jelenetekben képes végigjárni. Megdöbbentően fiatal, mindössze 23 éves az Irinát alakító hondurasi Dennis Orellana, igazi kis törött szárnyú veréb a színpadon, sebzett és reményvesztett, miközben férfi szopránja szépen szárnyal a nagy térben. Eötvös meglehetősen mostohán bánt a harmadik nővérrel, Olgával. A Kérem a következőt! Ursulájára emlékeztető ifjú családapa Aryeh Nussbaum Cohen egy csipetnyi kikacsintással kezelte a figurát, nemes altját nagyobb szólamokban is érdemes lenne meghallgatni. Az Instagram-sztár kontratenorok sorát gyarapítja Kangmin Justin Kim, aki gyakran extrémebb videóival is tágítja a két műfaj közti határokat. A fiatalember (a Covent Garden Cherubinója!) érezhető élvezettel lubickolt Natasa gyönyörű kosztümjeiben, de megmutatta, hogy művészete nem csak csillámpor. Ahogy ez a Natasa a szoknyáját felcsippentve felmászott a töltésen, hogy eltűnjön a rá várakozó Protapopovval a „barlangban”, abban a mozdulatsorban benne volt azoknak a háborúban magukra maradt asszonyok szemérmetlensége, akik az első katonák erőszakoskodásai után rákaptak a dologra és remegve várták a következő átvonuló garnizont.
Cameron Shahbazi (Mása) és Ivan Ludlow (Versinyin)
Fotó: © Monika Rittershaus
A férfi-együttes legmarkánsabb tagja Jacques Imbrailo volt, aki a végig szürke és megalázott Andrej monológjában egyszerre tárta fel a lelke és a teste titkait. A színpadi meztelenség lehet közönséges és öncélú, ámde egy adott szituációban gyönyörű és nemes. Ebben az esetben ez utóbbi történt, miközben az opera legnehezebb részét Imbrailo szuflával is bírta. Szánalmat volt képes ébreszteni Mikołaj Trąbka halálra szánt, idealista Tuzenbachként. A kissé fahangú Ivan Ludlow kellő tartással ruházta fel Versinyint. Kellőképpen szürke és nyársat nyelt volt Andrei Valentiy mint Mása férje, Kuligin. Kedvére csillogtathatta mélységeit Anthony Robin Schneider a párbajban győztes, ám Irinát elbukó Szoljonij századosként. Anfisza szintén basszusra írt ziccerszerepét szerencsésen nem komédiázta túl Aleksander Teliga, ahogy Jörg Schneider is igyekezett emberszabású maradni alkoholista doktorként. A két, halálba induló kiskatona kukorékolóan kényes magasságokba írt szólamát pontosan énekelte Seiyoung Kim és Kristofer Lundin.
Az opera zárójelenete - Fotó: © Monika Rittershaus
Fontos premier volt a salzburgi Három nővér, az első Eötvös-bemutató a szerző halála után. Zenei megvalósításában és időtlen színházként is szép és méltó requiem. Bár ma még nem látszik, de nagy valószínűség szerint ez lesz a szerző egyetlen operája, mely fennmarad az idő rostáján. A csehovi alapokon nyugvó Három nővér, a két zenekarával, négy kontratenorját négy énekesnővel is helyettesíthető megoldásával vélhetően időről-időre helyet fog kapni a kisebb-nagyobb színházak repertoárján.
