„2024 őszén emlékezett meg a zenei világ Gabriel Fauré halálának százéves évfordulójáról.” – Ez egy remek cikkindító mondat lehetne – ám sajnos kevéssé fedi a valóságot. Bár valóban előfordultak tavaly novemberben Európa-szerte kisebb-nagyobb Fauré-koncertek (Magyarországon egyetlen kamaraest...), de a zeneszerző egykori súlyához méltó megemlékezés, illetve az újrafelfedezés lehetőségét kínáló programdömping ezúttal elmaradt. Nem láttak napvilágot új távlatokat megvilágító nagymonográfiák, nem készültek neves karmesterek által vezényelt új felvételek, „csak” az Erato kiadó jelentetetett meg egy korábbi kiadványaiból válogatott összkiadást díszdobozban, 26 CD-n. (Vajon hány példányt adtak el belőle?) Ezért válhatott a Bayerische Staatsoper kultúrmissziója – aminek bizonyítékaként a 2024/25-ös évad utolsó premierjeként a Prinzrengentheaterben műsorra tűzték a francia zeneszerző egyetlen operáját, a Pénélopét – már önmagában is fontos eseménnyé.
Victoria Karkacheva (Pénélope) - fotó: © Bernd Uhlig
Érdemes is az operaházaknak időről-időre a ritkaságok felé fordulniuk, hiszen a törzsrepertoár nagy része mára zeneileg és színpadilag is többé-kevésbé lerágott csonttá silányult, előadásaik pedig jelentős énekes-egyéniségek híján gyakran óhatatlanul is a múltba révedés – a műfaj számára önpusztító – folyamatát generálják. A színházak által megfelelően gondozott, érdeklődő közönség számos jól működő intézménynél partnerként van jelen olymódon, hogy bizalmat szavaz a közismert címek mellett a zenei csemegéknek is. A felfedezések indulhatnak kisebb társulatoktól (hogy magukra irányítsák a szakma figyelmét), de olyan vezető operaházaktól is mint a müncheni, amelyeknek egy-egy Pénélopéhez hasonló produkció kiállása általában az egész komolyzenei világban nagy feltűnést kelt.
Jelenet az I. felvonásból - fotó: © Bernd Uhlig
Bár Gabriel Fauré (1845–1924) a maga korában ismert és elismert zeneszerző volt, elsősorban kisebb lélegzetvételű művei és a Requiemje állták ki az idő próbáját. Mint sok kortársa, ő sem tudott megélni a komponálásból, ezért előbb orgonistaként, később pedig tanárként dolgozott, mígnem a Conservatoire de Paris igazgatójaként legalább anyagilag révbe ért. Hatvankét éves, mire nekiül egyetlen operája megírásának. A monte-carlói ősbemutatóra öt évnyi munka után, 1913-ban kerül sor, szerény sikerrel. A mű két hónappal később a Théâtre des Champs-Élysées-ben is színre kerül, ám Fauré pechjére alig három hét múlva ugyanabban a párizsi színházban prezentálja Szergej Gyagilev a Le sacre du printemps premierjét, ami igencsak zajosra sikeredett. A Stravinsky-balett világbotránya egy csapásra feledteti is a jóval líraibbra hangolt Pénélopét, melyet hat évvel később vesznek elő ismét a francia fővárosban. Ez az opera azonban az elmúlt évszázadban sem törte át a közöny falát, a mai napig igen ritka vendég mind hazai, mind a nemzetközi színpadokon.
Jelenet az I. felvonásból - fotó: © Bernd Uhlig
Nincs releváns válasz arra a kérdésre, hogy milyen életkorban érdemes elkezdeni az operaírással foglalkozni. Mozart vagy Bellini messze nem érte meg a hatvankét évet, Rossini se vett a kezébe kottapapírt ennyi idősen, Kurtág György viszont még nem is kezdett el gondolkodni leendő operáján. Vannak azonban a műfajnak olyan alapszabályai, melyekkel nem árt tisztában lenni, mielőtt ilyen időigényes és nagyszabású munkába vág egy zeneszerző. Fauré nem lehetett gyakorlati érzék híján, hiszen ötről háromra csökkentette René Fauchois librettistával színműve felvonásainak számát, de még Télemakhosz figuráját is feleslegesnek érezte és kihúzatta.
Brandon Jovanovich (Ulysse) és Thomas Mole (Eumée)
Fotó: © Bernd Uhlig
A kétórás, komótosan hömpölygő zenedráma fókuszába a férjét hűségesen visszaváró, minden kísértéstől mereven elzárkózó hitves került, az ő alakja mellett szinte mindenki más – még Odüsszeusz is – szinte mellékszereplő lesz. Fauré olykor alkalmazza a wagneri vezérmotívum technikáját, maga mögött hagyja a zárt számokat, hangjában pedig éppúgy felismerhető mentora, Camille Saint-Saëns, mint Claude Debussy, a megkerülhetetlen Pelléas és Mélisande alkotója – mégsem epigon, hanem önálló entitás. A francia operai hagyományok folyományaként a címszereplő érett mezzoszoprán, Odüsszeusz pedig hőstenor. Érdekes módon a Pénélopé a különleges érzékenysége miatt éppúgy lehetne egy női szerző műve, mint egy idős ember gyász-operája. Valójában egyik sem, hiszen a derék orgonista-férj Fauré felesége mellett nyíltan fenntartott párhuzamosan egy-két szerelmi viszonyt is – a felek tudtával és beleegyezésével. A süketülő szerző élete vége felé közeledve talán a hazatérő Odüsszeuszról szóló operájával akart magyarázatot keresni saját állhatatosságra való képtelenségére.
Brandon Jovanovich (Ulysse) - Fotó: © Bernd Uhlig
A Bayerische Staatsoper művészi és diplomáciai érzékről tett tanúbizonyságot, amikor női rendezőt és karmestert kért fel a fontos bemutatóra. Megbízásukkal remélhetőleg nem csak egy íratlan nemi kvótának akartak megfelelni, hanem valóban úgy érezték, ez az intim opera erős emocionális megközelítést igényel. Régi motoros a szakmában Andrea Breth, fél évszázada indult a pályafutása, igaz, operarendezéssel „csak” húsz éve foglalkozik. A Pénélopé színrevitele ihletett, koherens és jelentős szaktudással felvértezett munka, mely nagyrészt a mű szellemében fogant. A folyamatos, lelassított emberi-, és díszletmozgásoknak, az összemosott tereknek és idősíkoknak, a pasztellszínű ruháknak köszönhetően az egész előadást egyfajta álomszerű lebegés jellemzi. Pénelopé tehetetlen és kevés reménnyel kecsegtető várakozásának vizuális leképezése ez. Ebben a világban minden csak jelzésszerű, a tárgyak, szituációk is inkább csak érzeteket keltenek a befogadóban, mintsem konkrét színpadi történések játszódnának le.
Brandon Jovanovich (Ulysse), Thomas Mole (Eumée) ls Victoria Karkacheva (Pénélope)
Fotó: © Bernd Uhlig
Raimund Orfeo Voigt folyamosan mozgó szobadíszlete Münchenhez méltó, a tervezés műszaki, a kivitelezés pedig színpadtechnikai bravúr – kár, hogy szinte napra pontosan ugyanezt a megoldást alkalmazták A hallgatag asszony berlini premierjénél is. A nemes produkcióban egyedül Breth erőltetett és burkolt kritikája a férfinemmel szemben vet fel kérdéseket: a kérőket levágott disznókhoz, Pénelopét pedig hófehér bárányhoz hasonlítani kissé túlzás. Ahogy az előadás legemlékezetesebb vizuális momentuma is öncélúvá válik, hiszen csak arra szolgál, hogy deheroizálja az ithakai királyt – ugyanis nem az idős Odüsszeusz feszíti meg legendás íját, hanem egy fekete testtrikós tornászlány, aki cirkuszi mutatványként kézen állva, a lábával lő (le is aratva az est legnagyobb sikerét).
Jelenet a III. felvonásból - fotó: © Bernd Uhlig
Napjaink egyre sokasodó karmesternői mezőnyéből méltán emelkedik ki Susanna Mälkki. Érzi Fauré egyedi stílusát, őszinte beleéléssel bontja ki a partitúra lírai árnyalatait, hitet téve a mű mellett. Az előadást a címszerepet éneklő Victoria Karkacheva vitte a vállán. Szólama, ha nem is támaszt extra igényeket megszólaltatójával szemben, nehezen megtanulható, kényes. Az orosz mezzoszoprán minden primadonnaallűrt maga mögött hagyva alázatosan bújt a szenvedő asszony bőrébe, miközben megérzete, hogy élettel kell telítenie a kissé egysíkú nőalakot.
Dafydd Jones (Pisandre) - fotó: © Bernd Uhlig
A Teremtő az antik hősök minden külcsínével felruházta Brandon Jovanovich-ot. A nagyszerű tenorista néhány éve még makulátlan Aeneas volt, igazi férfi és vezér. Mára őszbe csavarodott szakállal és kissé megtört vállakkal még mindig illúziókeltő, korban és figurában ideális világot járt, megkeseredett Odüsszeusz (itt: Ulysse). Ritka az az énekes, akiért még érdemes szurkolni, hogy kijöjjenek a csúcsmagasságok – és ha már nem sikerülnek makulátlanul, a színpadi lény felülírja a vokális kopást is. Nemrég még keresett Carmen volt Rinat Shaham, most alázatosan és szép hangon énekelte a dada Euryclée szólamát. Nem minőségi voce ritkán szólal meg a Bayerische Statsoperben, ezúttal kiemelkedett a népes szereposztásból Thomas Mole (Eumée) markáns baritonja és az egyik kérőt éneklő guyanai Loïc Félix értékes tenorja.
Jelenet a III. felvonásból - fotó: © Bernd Uhlig
A Pénélope valószínűleg a müncheni teltházas előadások ellenére sem fog elindulni a világsiker útján. Túl intim, talán egy kicsit egysíkú is, ráadásul – Monteverdi évszázadokkal korábbi hasonló tematikájú művével ellentétben – Fauré nem tudta méltóképp befejezni alkotását. Az utolsó percekre szinte csak odavetett, stílusidegen dicshimnusz utólag éppenhogy az opera speciális erényit írja felül. Az egész Pénélope kicsit olyan, mint egy Haute cuisine-menü: egyszer kipróbálja az ember, aztán mégis marad a megszokott ízeknél.
