Nyáron jeles évfordulót ünnepeltek Münchenben, hiszen idén lett 150 éves a méltán világhírű Opernfestspiele. Az 1875-ben látrehozott fesztivál (Budapesten ekkor még éppen hogy elkezdték alapozni az Operaház épületét) fókuszában egykor Mozart és Wagner művészete állt, s a korabeli produkciók egész Európában etalonnak számítottak. Az 1960-as évek óta jóval sokszínűbbé vált a június-júliusi rendezvénysorozat, mely egyszerre vonultatja fel az évad fontosabb premierjeit, sztárokkal teletűzdelt repertoár-produkciókat, opera- és balett-bemutatókat, valamint dalesteket a Staatsoperben, a bayreuthi mintára épült Prinzregententheaterben, vagy éppen a barokk-gyöngyszem Cuvilliés-Theaterben. A fényűző hagyomány ma is él, a szezonok végén, még Salzburg, Bayreuth, vagy éppen Verona előtt az operaénekesek krémje egymásnak adja a müncheni művészbejáró kilincsét.
Jelenet az I. felvonásból - fotó: © Monika Rittershaus
A Bayerische Staatsoper repertoárjának bázisát százötven év után is Mozart és Wagner művei alkotják, melyekhez idővel harmadik pillérként, mintegy házi szerzőként csatlakozott Richard Strauss, a város szülötte. A 2024/25-ös szezonban mindhárom zeneszerzőnek felújították egy-egy operáját, a Don Giovanni és A Rajna kincse mellett sok évtized után ismét színre került a Danaé szerelme is.
Vincent Wolfsteiner (Pollux) - fotó: © Geoffroy Schied
Bár Richard Strauss igen jó véleménnyel volt saját operáiról, de valószínűleg nem csak az utókor állapította meg, hogy az œuvre jelentős hányada korántsem időtálló remekmű, nyilvánvalóan nem véletlenül nem is maradt meg az összes operája a műsorrenden. Másként tekint azonban a nagyvilág az életműre, mint azok a legjelentősebb német anyanyelvű színpadok (Bécs, Drezda, München, és talán Berlin is), melyek az örökség legfontosabb ápolói és továbbvivői. Ezek a vezető operaházak kötelességüknek érzik, hogy a főművek mellett a többnyire másod- és harmadosztályú Straussokat is rendre leporolják – az ott „elvárható”, osztályon felüli minőségben.
Jelenet az I. felvonásból - fotó: © Geoffroy Schied
A tizenöt befejezett opera harmadánál – Salome, Elektra, A rózsalovag, Ariadné Naxosz szigetén és Az árnyék nélküli asszony (ez utóbbi esetében a szerzőpáros azért kissé elveszett az általuk kreált szimbólumok erdejében) – nem merül fel minőségi kérdés, ám a fennmaradó tízet erős kritikával szokták illetni, műsorra tűzésükkel is jóval kevesebben bajlódnak. Nem megkerülhető tény, hogy a Salome utáni alkotások társszerzője Hugo von Hofmannsthal volt, akivel az utolsó két közös munka (Egyiptomi Heléna, Arabella) már magán viseli a túlírás bélyegét, melyet aztán Strauss későbbi szövegírói végképp képtelenek voltak kordában tartani. Az operaszerző Strauss a jeles író nélkül soha többet nem is talált korát megszólító, izgalmas alaptémát, tekintetét egyre inkább egy idealizált múltra vetette.
Andreas Schager (Midas) és Malin Byström (Danaé)
Fotó: © Monika Rittershaus
Strauss a Danaé szerelmét könnyed vígoperának kezdte írni, ám végül két és háromnegyed órás játékidejű, ám három mondatban összefoglalható cselekményű, már-már megtanulhatatlan szerepekkel tarkított, gyönyörű zenéket is tartalmazó gigantikus monstrum lett belőle. Mintha a komponista beleszeretett volna az általa varázsolt hangerdőbe, és a valóban lenyűgöző technikai tudását újra és újra megcsillantva egyszerűen képtelen volt letenni a tollat. Pedig, ha sikerült volna legyőznie az egóját és megelégszik egyetlen másfél órás felvonással, számos színház játszaná ma is a művet.
Jelenet az I. felvonásból - fotó: © Geoffroy Schied
Richard Strauss utolsó előtti befejezett operájában (melynek csak a főpróbáját hallhatta 1944 nyarán Salzburgban, az 1952-es ősbemutatót már nem érte meg) mintha azt a célt tűzte volna maga elé, hogy patikamérlegen egyensúlyba hozza a Wagner és Offenbach közti sok évtizedes, zsigeri művészi ellentétet. A Danaé szerelmének alapötlete ugyan Hofmannsthaltól való, az író már rég halott volt, mire a zeneszerző kedvet kapott a téma kidolgozásához. Joseph Gregor, az új librettista pedig elsősorban elméleti színházi szakember volt, egyetlen munkájában sem tudott igazán Strauss szerzőtársává nőni. Talán ezért nem születhetett meg az Orfeusz az alvilágban és Az istenek alkonya 20. századi szerelemgyereke, helyette egy olyan óriáscsecsemő jött a világra, amellyel legfeljebb a koros apa volt maradéktalanul elégedett.
Jelenet az I. felvonásból - fotó: © Monika Rittershaus
A mű iránti fanyalgást azonban ezúttal jórészt felülírja a müncheni Strauss-kultusz, ami nemcsak a közönség feltétlen rajongását jelenti kedvence iránt, hanem a Bayerische Staatsoper maradéktalan elkötelezettségét is az életmű többnyire homályban maradó részeinek feltárásában. A tavasszal bemutatott produkciónak stabil alapnál jóval többet biztosított a Bayerisches Staatsorchester, mely egykor évtizedeken keresztül tudhatta tagjai között Franz Strauss-ot, a zeneszerző édesapját. Irigylésre méltó az a kíváncsi magabiztosság, amivel birtokolják a nehéz zenei szövetet. Hallhatóan nem csupán penzumként élik meg a fárasztó mű előadását, hanem ünnepként. Sebastian Weigle egy évtizede Frankfurtban már vezényelte az operát. Napjaink egyik legnagyobb formátumú, ám sztárallűröktől mentes német karmestereként, hosszú operaházi tapasztalattal a háta mögött végig vigyázott az arányokra, így énekeseit véletlenül sem temette maga alá a gigantikus zenei szövet.
Jelenet a II. felvonásból - fotó: © Monika Rittershaus
A „mitológiai vígoperaként” aposztrofált, napjainkra szinte csak az irodalomtörténészek számára evidens ókori utalásokkal tűzdelt, számos statikus és párbeszéden alapuló jelenetet tartalmazó Danaé szerelme nem tartozik azok közé az operák közé, melyek könnyen megadják magukat a 21. századi színpadnak. Nagy formátumú koncepcióra, illetve rendezőre van szükség ahhoz, hogy a mű előadása ne fulladjon totális unalomba, és még egy is érvényes olvasatot kapjon a néző. Claus Guth (egy nyugat-német bankigazgató fiaként) határozott kapitalizmus-kritikaként vette górcső alá az operát. A csődközelbe jutott, végső elkeseredésében saját lányát is áruba bocsátó Pollux király maga Donald Trump lett (ami valóban szemtelen és mulatságos gesztus), az ő irodaházának sokadik emeletén játszódik a történet. Színarany repülőn, erősen revüs arany öltönyben érkezik ide Jupiter – Danaé kérőjének, Midasnak öltözve –, s egyáltalán, az egymás mellett a végsőkig kitartó szerelmespáron kívül mindenki más finoman(!) elrajzolt kabaréfigura lesz, az istenek és Jupiter elhagyott szeretői összekacsintanak Offenbach alakjaival.
Jelenet a II. felvonásból - fotó: © Monika Rittershaus
Guth azonban nem csupán komédiát rendezett (már amennyire maga a „vígopera” megengedi ezt), a jelenetek is gondosan vannak lerendelkezve és a szereplővezetése is mintaszerű. Helyesen ismerte fel azt is, hogy bár a köznyelv az operát csak Danaéként emlegeti, a mű fókusza a Saloméval vagy az Elektrával ellentétben itt nem a főhősnőn van, hanem a lány minden csábítást és realitást felülíró szerelmén. A rendező a komikus vonalon túl erről a tiszta, állhatatos érzelemről mesél, ami végül Jupitert is meghátrálásra kényszeríti, sőt még a világ pusztulását is képes túlélni.
Jelenet a II. felvonásból - fotó: © Monika Rittershaus
Abban persze van némi irónia, hogy a produkció Európa egyik legkényesebb és leggazdagabb közönségének készült, amelyik megérti és elkacarászik akár még az elé tartott görbe tükrön is – de a nagystílűséget azért elvárja a színpadtól. Michael Levine díszlete szokás szerint pazarra is sikeredett, a hatalmas irodaház mozgatható főfala, az időnként láthatóvá tett, Olimposzként funkcionáló felsőgépház, vagy a forgatható túlméretezett arany ágy nyugalommal töltheti el a tehetős münchenieket – ezúttal is jól látszik, hogyan használták fel adójuk euró-tízezreit.
Christopher Maltman (Jupiter) - fotó: © Monika Rittershaus
A szinte állókép-szerű III. felvonás végén Jupiter oly hosszan tépelődik, hogy ahhoz képest Wotan búcsúja a Pezsgőáriának tűnik. Az utolsó percekben Guth kilép az addig következetes meseszövésből, és Strauss fájdalmasan szép akkordjaira elkezdi vetíteni a háborúban lebombázott bajor főváros és az operaház korabeli filmfelvételeit. „Hogy leégett a müncheni Hoftheater (...), ahol életem végén tíz Strauss-produkció által a teljességnek, a zeneszerző megvalósult álmának legáthatóbb érzését tapasztaltam – ez volt életem mindenkor legnagyobb katasztrófája, amelyre nincs vigasztalás, és idős koromban nincsen remény...” – írta 1945 tavaszán a zeneszerző. A Staatsoperben pedig a videó láttán szinte megáll a levegő. És akkor a fekete-fehér kockákon beúszik a kertjében sétáló koros Richard Strauss, és a kamerába mosolyogva szembenéz a közönséggel... Minden kiszámítottsága, akár szirupossága ellenére is nagy, torokszorító színházi pillanat ez, zene és kép találkozása egy magasabb régióban.
Jelenet a II. felvonásból - fotó: © Monika Rittershaus
Ha Münchenben Richard Strauss-premiert tartanak, az kizárólag a rendelkezésre álló legjobb szereposztással képzelhető el. Így történt ez a Danaé szerelme esetében is, nyugodtan lehetett volna rögzíteni a zeneileg hibátlan előadást referencia-felvételként is. Méltán ünnepelte a közönség a címszereplő Malin Byströmöt. Finom alakítás, alázattal járja végig a társadalmi bukással párhuzamos érzelmi megtisztulást. A hang maga nem különösebben egyedi vagy jelentős, de a szólam makulátlanul kidolgozott és míves. A svéd szoprán érti és érzi a stílust.
Malin Byström (Danaé) - fotó: © Monika Rittershaus
Az este valódi főszereplője azonban Christopher Maltman volt Jupiterként. A főistenek magvas basszbaritonja szólal meg, olyan minőségben, aminek ma világszerte sem sok párja akad. A művész ennek a hangnak nemcsak ura, hanem parancsolója is, dikciója mintaszerű, minden szót magáévá tesz és értelmez. Emellett Maltman színészként is jelentős. Kiélvezi Jupiter sokszínű szerepét, egyszerre rettegett főisten és szemtelen ripacs, hódító férfi és lépésről lépésre megroggyanó ember, akiben azért mindig marad annyi tartás, hogy felülről nézze a történéseket. Lehet abban valami, hogy azok az énekesek, akik rendszeresen motoroznak, átélik a két kerék és a sok lóerő nyújtotta szabad életérzést (Maltman mellett például Iréne Theorin), egészen másfajta energiákat tudnak a színpadon is felszabadítani önmagukban.
Christopher Maltman (Jupiter) - fotó: © Monika Rittershaus
A bayreuthi próbaáradat ellenére sikerült lukat találni Andreas Schager határidőnaplójában, így elénekelhette Midas, ha nem is wagneri terjedelmű, de kellemetlenül magasra írt és többször finomra hangolt szólamát. Lehet szidni Schager hangját és technikáját, ám azt nem árt tudatosítani, hogy fachjában ma nem nagyon van jobb nála. Ezt a kényes szerepet is nagyobb erőlködés nélkül kicsikarja magából, játékában pedig van valami hétköznapi oldottság, ami mindig szimpatikussá teszi alakításait. A nemrég még vezető tenorszerepeket éneklő Vincent Wolfsteiner nagy vehemenciával vetette bele magát Pollux rövidebb, de heródesi igényességű szólamába. Egy félkomolyan handabandázó Trump-hasonmást látni már önmagában is maradandó élmény!
Jelenet a III. felvonásból - fotó: © Monika Rittershaus
Az I. felvonás kettősében szépen szekundált Malin Byströmnek Erika Baikoff, míg az utolsóban remek magánszámot vágott ki Merkúrként Ya-Chung Huang. Az opera visszatérő szereplője Jupiter négy elhagyott szeretője, Szemelé, Európa, Alkméné és Léda. A cselekményre nincsenek sok befolyással, ám zeneileg nem érdektelen negyedóráikat igen rafináltan komponálta meg Richard Strauss. Afelett, hogy tökéletes összhangban énekelt Sarah Dufresne, Evgeniya Sotnikova, Emily Sierra és Avery Amereau, még arra is volt erejük, hogy négy teljesen különböző, önmagukban és együtt is rettentő, de szórakoztató karaktert alakítsanak.
Az opera zárójelenete - fotó: © Monika Rittershaus
Általában évtizedenként egyszer valamelyik jelentős német operaház előveszi a Danaé szerelmét, hogy meggyőződjenek a korábbi ítélet helyességéről. Az a müncheni produkció láttán is leszögezhető, hogy Richard Strauss utolsó előtti operája megfelelő helyeken porosodik a kottatárak mélyén. Ha azonban előkerül onnan, kizárólag a Bayerische Staatsoperéhez hasonló zenei és színpadi minőségben szabad prezentálni az opust.
