A magyar operajátszásnak nagyjából az 1950-es évek óta – tehát háromnegyed évszázada – két valóban releváns alapkérdése maradt (nem az, hogy: „Ki lesz az új igazgató?”, illetve, hogy: „Le merészeli-e venni a műsorról a »Nádasdy«-Bohéméletet”?), miszerint: „Van-e az Operaháznak ikonikus Bánk bánja?”, valamint: „Sikerül-e kinevelni Bartók színpadi műveinek örökségét tovább vivő karmestert?” Amennyiben mindkét válasz igenlő, a hazai operajátszás jövője aktuálisan biztosítva van.

Florian Boesch (A kékszakállú herceg) és Christel Loetzsch (Judit)
Fotó: © Monika Rittershaus

A két kérdés természetesen a műfaj hazai, örökké széttartó, mégis elválaszthatatlan két útját is szimbolizálja, hiszen míg a Bánk bánok a konzervatív vonalat, mi több, a nemzet egységét hivatottak megtestesíteni, addig az élő bartóki hagyományokra a magát a nagyvilágban is pozicionálni szándékozó nyugatos értelmiség, valamint a külföld kíváncsi igazán. Míg Erkel és köre sohasem lesz nemzetközi valuta, Bartók szellemi öröksége még mindig az. A zeneszerzővel egykor dolgozó karmesterek (Egisto Tango, Sergio Failoni és Ferencsik János) és a zenekar maga is generációról generációra hagyományozta az unikális, ősforrásból származó tudását, hiszen A fából faragott királyfi 1935-től, A kékszakállú herceg vára 1936-tól, A csodálatos mandarin pedig 1945-től kisebb-nagyobb megszakításokkal a törzsrepertoár részét képezi. A „fiúk” és „unokák” után napjainkra a „dédunokák” generációján van a sor, hiszen Kovács János vagy a Fischer-testvérek lassan leteszik pálcájukat.

Christel Loetzsch (Judit) és Florian Boesch (A kékszakállú herceg)
Fotó: © Monika Rittershaus

Az operaházi Bartók-hagyományok örököse/várományosa az a Rajna Martin lehet, aki Győr és Kolozsvár után idén júliusban immár nemzetközi vizeken, a Tiroler Festspiele Bartók- operapremierjének egyetlen magyar közreműködőjeként interpretálhatta az operát. (Az 1997-ben alapított, egykor nem különösebben nívós, leginkább Wagner műveire építő fesztivál Erlben 2018-ban kezdett el szárnyra kapni, amikortól Bernd Loebe, a frankfurti opera vezetője színháza fiókintézményeként kezelte. 2024 nyarától Jonas Kaufmannt nevezték ki intendánsnak.) Bár A kékszakállú herceg vára kétségkívül a külföldön legtöbbet játszott magyar opera (s az egyetlen, melyet szinte mindig magyarul is énekelnek), a határon túli előadóknak-befogadóknak koránt sincs – és nem is lehet – olyan mély kötődése Bartók zsigeri zenéjéhez és Balázs Béla sokrétegű szövegéhez, mint a mű szülőföldjén. A világban 20. századi opera-különlegességként tekintenek az opusra, ami ráadásul egyfelvonásos, tehát szellemi párdarabot kell hozzá találni, hogy teljessé váljon az este. Erlben Francis Poulenc 1958-as monoperájára, Az emberi hangra (La Voix humaine) esett a vezetőség választása. Merésznek tűnhet egy tiroli falucskában bemutatni a műveket, az eredmény azonban az igazgatóságot igazolta, hiszen mindhárom estén megtelt az új fesztiválszínház tekintélyes nézőtere.

Christel Loetzsch (Judit) és Florian Boesch (A kékszakállú herceg)
Fotó: © Monika Rittershaus

A Tiroler Festspiele láhatóan nem takarékoskodott az est költségvetésén, mely 2026 márciusában a Maggio Musicale Fiorentino keretein belül is színre kerül Firenzében. A produkció színrevitelére napjaink egyik legnevesebb rendezőjét, Claus Guth-ot kérték fel. A német alkotó Kékszakállúja elsőre inkább egy nagy formátumú vázlatnak tűnt egy leendő jeles interpretációhoz, mintsem kész víziónak. Az alkotó nem tudta – vagy nem is akarta – eldönteni, hogy a „kint”-et, vagy a „bent”-et, tehát a történéseket vagy inkább a mögöttest állítsa fókuszába. A produkció egyszerre volt kisrealista és álomszerű, ezzel némileg azt sugallva, mintha Guth A csavar fordul egyet gondolati síkján próbálta volna megközelíteni a Kékszakállú herceg „várát”.

Christel Loetzsch (Judit) és Florian Boesch (A kékszakállú herceg)
Fotó: © Monika Rittershaus

A Prológ alatt egy jól szituált macsó pasi és egy erősen elázott menyasszony érkezik a színre, a semleges fekete térbe, miközben egy napszemüveges nő bámulja őket. A mesteri világítás (tervező: Michael Bauer) és a „kulcsról kulcsra”, darabonként összeálló falak, a semmiből reális szobává váló díszlet (tervező: Monika Korpa) vezeti Juditot a teljesség felé. (Az erli színpad felszereltsége és a műszak precizitása a világon bárhol megállná a helyét!) Miközben a férfi gazdagsága feltárul előtte, ő nem vesz tudomást a rá leselkedő régi asszonyok árnyairól. Az olykor elterelő hadműveletként működő látványos jelképekkel (kandallótűz, hamvveder, havazás stb.) megtűzdelt produkció vége borítékolható: Judit megkapja ugyanazt a rózsaszín koktélruhát mint elődei – és ő is emlékké válik.

Florian Boesch (A kékszakállú herceg) és Christel Loetzsch (Judit)
Fotó: © Monika Rittershaus

A nem különösebben megrendítő Kékszakállú-interpretáció azonban a szünet után Az emberi hang produkciója által olyan felhangot kap, amely totálisan felülírja a korábban látottakat. A Poulenc-opus ugyanis Claus Guth olvasatában nem egy másik opera előadása lett a szünet után, hanem kiegészítője, már-már görbe tükre Bartók művének. Az ember hang ugyanazzal a színpadi szituációval indul mint A kékszakállú herceg vára (nyitány gyanánt a Concerto III. tételét használják a némajátékhoz), ám amikor a pár eltűnik, a rájuk leselkedő napszemüveges Nőre kerül a fókusz, aki kivesz egy hotelszobát, ahol végzetes tettére készül. Poulenc háromnegyedórás remeke annyira egyértelmű szituációkat és lélektani folyamatokat tartalmaz, hogy szinte „megrendezi önmagát”. Guth a Nagy Csavart a mű utolsó harmadára tartogatja, amikor is a Nő otthagyva szállodáját beállít a szerelméhez – a Bartók-mű zárópózába merevedett Kékszakállú herceghez(!) –, hogy személyesen kérje számon, miért is hagyta el őt a férfi. A benyugtatózott, teste és érzelmei felett egyre kevésbé uralkodni képes asszony végül pisztolyt ragad… A rendező így vesz elégtételt a hercegen – a női nem nevében. Ezzel a második résszel teljessé válva jelentős szellemi utazás lesz az est, mely így a Bartók-művet is újszerű fényben világítja át.

Florian Boesch (A kékszakállú herceg) és Christel Loetzsch (Judit)
Fotó: © Monika Rittershaus

A produkciót vezénylő Rajna Martinnak sikerült egyszerre újat és valójában nagyon is régit mutatnia A kékszakállú herceg várával. Interpretációjában A fából faragott királyfi népzenei alapokra épülő szecessziós testvérdarabja szólal meg a maga rafinált tisztaságában – Budapesten a partitúrára az évtizedek alatt rárakódott világvége-dráma nélkül. Hiszen a Kékszakállú valóban nem az impotencia, a végső magába fordulás operája, szerelmi csalódott írója alig volt harminc éves, amikor befejezte művét. Egy Bartók és Balázs Béla nyelvét értő, a zeneszerzővel nagyjából azonos éveit taposó karmester valószínűleg éppen ezért tudhatott frissebb hangokat elővarázsolni az opera zenekari szövetéből (még ha a zenekar nem is mindig volt képes adekvát módon fogadni az instrukciókat).

Barbara Hannigan (A Nő) - Fotó: © Monika Rittershaus

Az est húzóneve és sztárja az a Barbara Hannigan volt, akinek évek óta egyik fő attrakciója éppen Az emberi hang – melyet koncerteken nem „csak” énekelni, hanem egyszerre vezényelni is szokott. A virtuóz mutatvány ezúttal szerencsére elmaradt és így a kanadai művésznő koncentrálhatott a figurateremtésre is. Hannigan osztályon felüli muzsikus, kegyetlenül tud bánni a hangjával, és jelenlegi vokális állapotával is tisztában van. Nem is akar nagyot énekelni, könnyed, makulátlanul kontrollált hangja éppenhogy betölti a teret. (Hiába lett ikonikus száma a Le Grand Macabre koloratúráriája, melyet látszólag vagányan mókázott végig, a szoprán valahol mégis egy régi vágású primadonna, abból a fajtából, amelyik nem bújik bele az aktuális figura bőrébe, hanem épp ellenkezőleg, mindegyik színpadi alakja valóban ő maga.) Az emberi hang esetében sem egy asszony drámáját láttuk, inkább egy kifogástalan és izgalmas Hannigan Show-t.

Barbara Hannigan (A Nő) - Fotó: © Monika Rittershaus

Egészen más habitusú művész a Kékszakállút éneklő Florian Boesch. Az osztrák basszbariton a legritkább esetben vállal el operaszerepeket, ha színpadra lép, akkor is elsősorban szcenírozott oratóriumokban, melyek a dalok mellett repertoárja gerincét képzik. Pedig remek színpadi karakter, férfias, magabiztos, mégis esendő – méltó szellemi partnere Claus Guthnak. Magvas hangját öröm hallgatni, s bár bizonyos magyar magánhangzók (a, e) hiányoznak artikulációs készletében, szövegmondása plasztikus és érezhetően érti is, amit énekel. Nem így a Judit szerepére szerződtetett Christel Loetzsch, akinek habitusában akár benne is lehet a figura, de a megvalósításkor csak a legprimerebb rétegig jutott el. Későn kezdte el a tanulást, vagy nem volt eléggé motivált, de a szólamot se tudta biztosan – a csúcsmagasságok biztos megszólaltatására azért ügyelt –, a számára idegen szöveget pedig több alkalommal egyszerűen elkente, talán annak tudatában, hogy úgysem érti senki a nézőtéren. Peche volt, az utolsó a sorozat utolsó estéjén is legalább fél tucat magyar anyanyelvű nézője volt az előadásnak.

Florian Boesch (A kékszakállú herceg) és Barbara Hannigan (A Nő)
Fotó: © Monika Rittershaus

Hogy ez sok, vagy kevés? A többszörös magyar érintettségű, fontosra sikerült produkcióról – természetesen – ezúttal is csak minimálisan vett tudomást a hazai „szakma”. Úgy tűnik, a kultúrával foglalkozó újságírók számára idén is fontosabb volt a kiválóan működő sajtóosztály meghívására St. Margarethenbe buszozni, hogy ott aztán többen életük első Wagner-előadására csodálkozzanak rá, mintsem rácsodálkozni arra a valódi színházi minőségre, amit a „semmi közepén”, egy kis tiroli falu operafesztiválja nyújtani képes. Ha pedig egy művészfolyosón Anna Netrebko és Jonas Kaufmann várakozik, hogy gratulálhasson Barbara Hannigannak, akkor abban a tíz percben Erl egy európai operaközpont.