A 20. századi operatörténet egyik különös remeke az 1957-ben Milánó számára íródott Karmeliták beszélgetései. Francis Poulenc a műfaj, de a saját életművén beül is egyedit alkotott, egy olyan hagyományosnak tűnő operát, melyben valójában szinte szétfeszíti a zenedráma megszokott kereteit. Karmeliták beszélgetései a lét és nemlét határán, a halál előszobájában várakozó apácák története, melybe Poulenc talán a háborút túlélt generáció kérdéseit és szorongásait is megfogalmazta. Az opera lassan, lépésről-lépésre, valóban zömében a címben foglalt beszédeken keresztül halad a márki-i fogadószalontól a guillotine-ig.
Jelenet az I. felvonásból - Fotó: © Brinkhoff-Mögenburg
Minden előadói nehézsége ellenére a Karmeliták beszélgetései az elmúlt évtizedek már-már népszerű, sőt közönségbarát operái közé tartozik, és aki rászánja magát a jegyvásárlásra, általában nem távozik csalódottan. Ennek egyik oka az lehet, hogy ha egy színház rászánja magát ennek a „macerás” és igen érzékeny mű előadására, akkor a legjobb erőivel tesz hitet Poulenc alkotása mellett. A Karmeliták ugyanis megfelelő zenei és színpadi vezetés híján azonnal unalomba fullad. Az opera másik nehézsége a négy (!) női főszerep (Blanche, Madame de Croissy, Madame Lidoine és Marie anya) megformálása, melyeket nem lehet úgy eljátszani, mint egy hagyományos operaszerepet. Ezekbe a figurákba nem lehet el- és belebújni, itt a művésznek önmagáról kell kendőzetlen őszinteséggel beszélni. A szerepek ugyanis nem pusztán karakterek (mint mondjuk az Angelica nővér apácái, a Kolduló nővér és társnői), hanem poklot járó női lelkek.
Jelenet a II. felvonásból - Fotó: © Brinkhoff-Mögenburg
A hamburgi Staatsoper 2003 januárjában mutatta be Poulenc operáját, melyet az idei májusi ciklus végére összesen harminckétszer adtak! Közel húsz év alatt természetesen nemhogy a szereposztás cserélődött ki többször, de valószínűleg az eredeti produkció játékmesterei, rendezőasszisztensei sincsenek már a színháznál. Bár az előadást néhány éve DVD-n is kiadták, mára nyilvánvalóan csupán a bemutató váza maradt, maradhatott meg. Azonban a gondos kezeknek hála ez a váz ma is kerek egész, színpadilag vállalható. Nikolaus Lehnhoff 2003-ban sem akarhatott forradalmit alkotni, inkább halkan elemző, esztétikus előadást rendezett. A produkció ma is érvényes truvája Raimund Bauer egyszerűségében is mély és használható (néhány változásnál kissé hangos) díszlete, mely egységes oszlopokból és a köztük felemelhető falakból áll. Nem csupán térelem, hanem egyszerre külvilágtól védett kolostor, börtön és persze guillotine. Ugyanez a ritmikus „oszlopsor” alkotja a nézőtér tetejét is, így a – tudatosan vagy ösztönösen – a közönség is a történet részese lesz. Lehnhoff szerencsésen elfelejti a Francia forradalmat és a rizsporos parókákat és a cselekményt az 1910-es évekre teszi. Az apácák viselete nem sokat változott (Andrea Schmidt-Futterer női kosztümjei nem a legesztétikusabbak), viszont a kolostorba betörő, Lenin-fiúkra emlékeztető gépfegyveres forradalmárok így jóval fenyegetőbb színt kapnak, mint a kartáccsal rohangáló eleik.
Jelenet a III. felvonásból - Fotó: © Brinkhoff-Mögenburg
Az előadást a főzeneigazgató, Kent Nagano vezényelte, kiirtva a műből minden felesleges érzelgősséget – nem mártírokat, hanem emberi sorsokat festett. A hamburgi zenekar imponáló magabiztossággal birtokolja Poulenc partitúráját. Hiába a milánói ősbemutató, a Karmeliták beszélgetései Pelléas-i értelemben vett igazi francia opera, mely nagyban támaszkodik a nyelvre, illetve annak meghatározó zeneiségére. A nehéz szólamok olykor wagneri éneklésre csábítanak, ám ez interpretációs vakvágány.
Jelenet a II. felvonásból - Fotó: © Brinkhoff-Mögenburg
Gyakran tűnik úgy, hogy a Karmeliták beszélgetései Blanche tragédiája, valójában idővel a többi apáca története is hasonló fajsúlyúvá válik. Az előadás legnagyobb neve, Mojca Erdmann túljutott a Blanche-koron. A hang még intakt és igen gondosan kezelt, a tudatosan felépített figura azonban nélkülözi azt a földi léttől való távolságtartást, mely a marquise sajátja. Katja Peiweck imponáló energiákkal vetette bele magát a rendet elhagyó Marie nővér szerepébe, akit saját gyengeségének felismerése végül szinte állati lénnyé változtat. A feladatához és felelősségéhez nehezen felnővő Madame Lidoine színeinek megtalálása talán a legösszetettebb feladat. Az angol Emma Bell szépen beérett hangjával két lábbal a talajon álló rendfőnököt alakít, egy olyan asszonyt, akihez jogosan bújnak a mártíromságukban még nem elkötelezett társnői. Beugrással került a produkcióba Sophie Pondjiclis. A súgó hallható riadalma ellenére a szerepet jól ismerte, ám kérdés, hogy vokálisan valaha meg tudta-e oldani. Ma már biztosan nem. Az apácák közül kiragyogott Narea Son teret betöltő szopránja és Kristina Stanek néhány mondatban is feltűnő színű mezzója.
Jelenet a II. felvonásból - Fotó: © Brinkhoff-Mögenburg
Poulenc ezúttal nem kényeztette el férfi énekeseit. Az együttes biztos lírai tenorja Piotr Buszewski inkább bel canto szerepekben lehet inkább otthon, mint de la Force lovag egysíkú figurájában. Marc Barrard szépen rajzolt, remek dikciójú Marquis volt, de mellette is feltűnt a veterán kórista, Peter Veit, egy olyan művész, aki még pontosan tud inast alakítani. Hasonló öröm volt látni a társulat vezető karaktertenorját, Jürgen Sachert, akinek hitehagyott, koszlott Káplánja jóval inkább megérdemelte volna a vérpadot, mint a magára hagyott apácái.
Jelenet a III. felvonásból - Fotó: © Brinkhoff-Mögenburg
A keddi estén a hamburgi közönség igen gyéren látogatta a mára túlméretezettnek ható, több mint 1600 férőhelyes színházát. Pedig a Karmeliták előadása, ha régi produkció is, ha nélkülözni is kénytelen a hatalmas egyéniségeket, akik egykor felléptek benne (Deborah Polaski, Gabriella Schnaut, stb), még ma is érvényes, színpadilag vállalható, zeneileg pedig kiváló előadás.