Mit szerethet a közönség? – tehette fel a zágrábi színház vezetése azt az evidensnek tűnő kérdést, melyről egyébiránt oly gyakran szokás megfeledkezni. A nézők például szeretik a balettet, egyszerűen azért, mert szép. Lehetőleg látványos díszletekben, szemet gyönyörködtető kosztümökkel és természetesen klasszikus zenével. A cselekményes darabokat kedvelik leginkább, a felnőtt meséket, s azon belül is azokat a történeteket preferálják, melyeket ismernek, melyekben otthon érezhetik magukat, ahol nincsenek váratlan fordulatok, nem kell szembesülni az ijesztőnek tűnő ISMERETLENNEL. Ezért van ma is mindennél nagyobb sikere a Carmen, Manon, Faust, Anyegin, Otello, Anna Karenina, Kaméliás hölgy stb. storyknak, azoknak az európai őstörténeteknek, melyeket már minden színház számos változatban eljátszott. Érdemes tehát – ám igen nehéz – vállalkozás körbenézni a polcon, melyik dráma vagy regény adaptálható balett-színpadra. Egy nacionalizmusra mindig fogékonyabb kelet-európai színházban gyakrabban merül fel a kérdés, hogy a nemzeti drámairodalomban akad-e ilyen alapanyag. (Mi magyarok nagy zavarban lennénk, ha ki kéne húzni egy kötetet: történelmi drámáink táncba öltve mosolyogtatók, Az ember tragédiája revünek hatna, a Csongor-kísérletek nem vezetettek maradandó eredményre, Molnár Ferencből és kortársaiból bármilyen tanulságos lenne, épp a szöveg szellemességét nem lehet elbalettozni.) Valószínűleg a nagy, és nagy korszakokat megélt horvát író Miroslav Krleža (1893 – 1981) 1929-es Gospoda Glembajevi című darabjával kapcsolatban (Magyarországon legutóbb a Radnóti Színház A Glembay ház-ként játszotta) nem álmodott balett-színpadról. Sőt, az is kérdés, hogy maga dráma, melynek középpontjában egy gazdag bankárcsalád végnapjai és három erősen megrajzolt főszereplő (családfő, második feleség és az első házasságból származó fiú) bonyolult viszonyrendszere áll, mennyire ültethető át a mozdulatok nyelvére, hiszen a klán titkai és borzalmas múltjuk fokról-fokra a párbeszédekben tárul fel.
A Magyarországon sem ismeretlen Leo Mujić napjaink legkeresettebb horvát koreográfusa, akinek művei Párizstól Berlinen át Pécsig láthatók. Zágrábban olyan nagysikerű egészestés darabokkal hagyta ott a névjegyét, mint a Szentivánéji álom vagy az Anna Karenina. Felkérése A Glembay ház balett-változatára, tehát magától értetődő gesztus, ám éppen mert egy közismert nemzeti drámáról van szó, egy modern táncalkotó megbízása lehet kockázatos, bánthatja a konzervatív közönség nem mindig kiszámítható érzékenységét. Leo Mujić azonban különleges emberismerettel megáldott alkotó, aki elveiből nem engedve olyan balettet készített, mely egyszerre minden közönségréteget kielégít. A produkció a tavaszi premier óta fut teltházakkal, ami Zágrábban is ritkaság.
Mujić, Ivan Leo Lemo dramaturgi segítségével úgy alkotta meg a kétfelvonásos balettet, hogy az első részben a Krleža-dráma előzményeit meséli el, míg a másodikban a színdarab cselekményét. Beethoven és Rachmaninov okosan válogatott népszerű zenéi jól táncolható alapanyagokká váltak. A nagyobb lélegzetvételű 6-8 perces zárt számokat húzás és törés nélkül használta fel, de nem törekedett arra, hogy a zenék csak egyetlen jelenet alapjául szolgáljanak. Így a szerepük valójában az aláfestésre korlátozódott, viszont nem kötötték gúzsba a táncalkotó kezét, aki sodró lendületű táncjátékot alkotott a színdarabból, s a három felvonásos művet kétszer negyven percbe tudta sűríteni. Mujić a mostanában divatos csupaszítás helyett másik utat választ és nem szűkíti le a drámát a főszereplők konfliktusaira, sőt kifejezetten arra törekszik, hogy minél többet átemeljen a színdarabból. Ennek eredményeképp számos figura bukkan fel egy röpke jelenetek erejéig, hálás szólófeladatokat biztosítva az együttes tagjainak. Nem elég, hogy a koreográfus egyetlen zenei etapban több jelenetet játszat le (például az egyik Glembay lány majd az anyja öngyilkosságát és az új feleség érkezését), de a színpadot is olykor megduplázza, s Stefano Katunar egyszerű vonalú ám remekül funkcionáló díszletén egy hátsó emelvény segítségével egyszerre két szálat is tud és mer futtatni. Mindez egy pillanatig sem zavaró, egyszerűen napjaink felgyorsult vizuális kultúráját emeli át a táncszínpadra.
Hol vannak már a világban a sokórás négy felvonásos nagybalettek és operák!? Tudomásul kell venni, hogy változtak a közönségigények, már nem szeretnek három szünetet végigpezsgőzni, a színház ezen társadalmi funkciója eltűnőben van. Ezt érezte meg Leo Mujić, s ezért hálás a zágrábi közönség, azt és annyit kap, amennyire vágyik. Bár a koreográfia inkább ábrázolja a cselekmény, de nem véleményezi, adós marad azzal, hogy miért aktuális (amennyiben aktuális) ma a Glembay klán pusztulásának története. A fergeteges tempójú előadásban nyugvópontot csak Leone és Angelika pas de deux-i jelentenek. Ám a két hangsúlyosan fehérbe öltöztetett szereplő sem képes menekülni a családi átok elől. Az előadás egy temetéssel kezdődik, ahol feltűnik egy kisfiú is. A darab végén szintén feltűnik, Angelika és Leone meg nem született fiaként, a koreográfus ezzel a szép keretes képpel váltja ki az eredeti dráma végi madárcsicsergést. Ha még van az új cselekményes baletteknek létjogosultsága az operaházakban, Leo Mujić munkája mindenképpen megmutatja az utat, hogy napjaink táncalkotóinak merrefelé érdemes tapogatózni, ha a műfajjal akarnak foglalkozni.
A koreográfus azonban nemcsak egy jól funkcionáló, táncnyelvében és történetmesélésében 21. század eleji darabot hozott létre. Amitől ennél több lett a Horvát Nemzeti Színház balett együttesének előadása, az a rég nem látott tűz, mellyel az alkotó életet lehelt művébe. Mujić nyilvánvalóan szabad kezet kapott a szereposztásban, s nemcsak alkatuknak megfelelő szerepekkel ajándékozta meg művészeit, hanem ennél érezhetően messzebb ment: belemászott a lelkük zugaiba és onnan rángatta elő Krleža figuráit. Valószínűleg olyat is kihozott a táncosaiból, amiről nekik maguknak sem volt fogalmuk. Hasonlót tehetett egykor Fokin, Bejárt, vagy itthon Harangozó és Seregi is a táncosaival, de ha megnézzük a Csipkerózsika kis tündéreinek variáció sorát, elképzelhetjük, hogy Petipa mester is alaposan ismerte a balerináit... Napjainkban a világ színpadain egyre profibb és kiegyenlítettebb előadásokat lehet látni – miközben ezzel arányosan egyre fájóbban tűnnek el a valódi egyéniségek, helyüket egy megbízható massza veszi át. A zágrábi előadás talán legnagyobb érdeme, hogy az utolsó hordágyat cipelő ápolóig mindenki valamilyen volt, tökéletesen megélte és magáénak érezte a rászabott szerepet, s attól, hogy végre nem papírmasé hópelyheket kell táncolniuk, hanem hús-vér figurákat, olyan energiák szabadultak fel, melyek megteremtették a színpad és a nézőtér közti gyakran nélkülözött áramkört.
Az előadás kevés dologban tér el a színdarabtól, az egyik ilyen az a szereplők pontosan lefektetett kora. Amíg könnyedén találni 69 éves színészt a családfő szerepére vagy 45 éves szépasszonyt a hitvesére, addig ez a balettban nem működhet. A húszas évei végén járó Guilherme Gameiro Alves Ignjat Glembayként mégis hozza azt a méltóságot, szexuális és anyagi beérkezettséget, melyet a szerep megkövetel. Az előadás legcsodásabb alakítása Natalia Kosovacé, a hitves, Castelli bárónő szerepében. A férje nevét viselő vörös ausztrál táncosnő ritka jelenség, Táncos és Nő egyszemélyben. Bárónője olyan romlott, végzetes szépség, aki megérdemli a halált, de eközben asszonyi varázsával nemcsak a színpadi férfiakat tartja bűvkörében, s ezért a néző kénytelen együtt érezni vele. Takuya Sumitomo az ifjú Leone Glembayként annyi és olyan nehézségű táncolnivalót kapott, melyhez fogható kevés darabban akad. Bocsánatos, ha ezért – valamint azért, mert három egymást követő napon állt színpadon ugyanaz a szereposztás (!) – a bonyolult lelkületű figura nem minden arcát mutatta meg. Teljesítménye így is lenyűgöző. Leone finom lírai (ellen)párja volt az apácává lett Angelikaként Rieka Suzuki. Rauscher Bálint valószínűleg eddigi karrierjének legfontosabb állomása Silberbrandt, a bárónő által elcsábított gyóntatójának figurája. A fiatal magyar táncos, akire alkatánál fogva eddig bizonyára főképp bálozó uracsokat osztottak, egyetlen kenetteljes keresztvetéssel karaktert tud teremteni (márpedig a sűrű Glembay temetéseken erre gyakran nyílik alkalma). A „nemtelen” papból a bárónő szeszélye férfit csinál, a reverendájától megfosztott gyóntató éppúgy küzd a nőért, mint a többi hódolója, s éppúgy bukik el, amikor az rajta is továbblép. A népes szereplőgárdából kiemelkedik Pálinkó Kornél (a zágrábi gyerekek kedvenc Pán Pétere), aki a Glembay házaspár kissé lepkére sikeredett utolsó sarjaként kap egy emlékezetes szólót.
Mindig különös érzés magyar táncosokat külhoni előadásokban látni. Annak megállapítása, hogy létezik-e felismerhető magyar iskola, a szakemberek dolga. Egy biztos, hogy ezek a táncosok hordoznak magukban közös jegyeket. Kiskoruktól olyan előadóművészeken szocializálódtak, mint Hágai Katalin, Volf Katalin, ifj. Nagy Zoltán vagy Szakály György, akik a szerepalkotás, az átlényegülés olyan fokát képviselték, mely mára nagyjából kihalt. A növendékként látottak valószínűleg nagyon mélyen beleivódtak a tudatukba vagy a tudatalattijukba, s ennek köszönhető, hogy ezek a magyar művészek – kerüljenek a világ bármelyik együttesébe – őrzik az egyedi magyar baletthagyomány lángját.