Különös, hogy míg az 1919-es „dicsőséges 133 nap” a gyökeresen megváltoztatta a 20. századi magyar történelmet, addig a politikai változásokra mindig érzékeny Operaház történetében szinte semmilyen mélyreható változás nem történt. Mindez nagyban köszönhető a Németországból hazatért kiváló baritonnak, Zádor Dezsőnek, akikről érdemei ellenére igen kevés emlék maradt fenn itthon.
Zádor Dezső a Zeneakadémia adatai szerint 1873. március 8-án született (egyes lexikonok furcsa módon 1870-et írnak) a Nagyszombat melletti Felsőkorompán (ma Horná Krupá), egy alig 500 lakosú tót községben. A lakosság 4/5-e katolikus volt ebben az időben – Zádorék a kisebbséghez tartoztak… Az ifjú Dezső először valószínűleg tanítóként működött, a Zeneakadémiára meglehetősen későn, 1896-ban iratkozott be, mesterei a neve ellenére német származású Adele Passy-Cornet és Pauli Richárd voltak, majd Bécsben tökéletesítette tudását. Első színházi szerződése Csernyivcihoz (ma Ukrajna, akkoriban Czernowitz néven a Monarchia Bukovina tartományának része) kötötte, ahol a Figaro házassága Grófjaként debütált, majd 1898 és 1901 között az elberfeldi (ma Wuppertal része) Városi Színház tagja lett. Pályája jelentős állomásaként az Angelo Neumann által vezetett híres Prágai Német Színház szerződtette, melynek 1906-ig maradt tagja. Itt készítette első lemezfelvételeit, már 1903-ban, hogy aztán pályájának következő állomásán, Berlinben Valentinként 1908-ban részt vehessen a Faust világelső 2.5 órányi anyagot tartalmazó stúdió-felvételén. A szerencsére szép számú ránk maradt lemez alapján megállapítható, hogy noha a voce nem volt sem fényes, sem jellegzetes, ám deklamációja példaértékű. Zádor 1911-ig maradt a Komische Oper tagja, ahol olyan fontos német bemutatókon énekelt főszerepet, mind Delius: Falusi Rómeó és Júlia (A fekete hegedűs), Charpentier: Louise (Apa), Leoncavallo: Zaza (címszerep). Közben Zürichben, Hágában, Münchenben, Drezdában és Londonban is vendégszerepelt, elsősorban Wagner-szerepekben, melyek közül is kiemelkedett a Ring Alberichje. Berlinből Drezdába szerződött, ahol 1916-ig állt az Udvari Opera alkalmazásában. Itt a legfontosabb szerepe Klingsor lehetett, melyet ő énekelt először a szász fővárosban. Ezután az alapos német lexikonok is néhány évre szem elől tévesztik.
Zádor Budapesten 1903 májusában mutatkozott be, Rigoletto, A trubadúr, illetve a Parasztbecsület – Bajazzók bariton főszerepeiben. A magyar sajtó megemlíti, hogy a Pesten végzett fiatal művész most Prágában tag, nemrég Bécsben énekelt (januárban, egyetlen Rigolettót) és a müncheni Prinzregentheaterbe készül átszerződni. Fontosnak tartják megírni, hogy az évadvégi vendégszereplés az igazgatóság részéről nem jár szerződési szándékkal, hiszen az Operaház éppen két olyan kiváló baritonnal – Takáts Mihállyal és Beck Vilmossal – büszkélkedhet, akiket minden dalszínház méltán megirigyelhet. Az előadás utáni kritikák viszonylag egységesek. Zádort intelligens művésznek tartják, aki jó színpadi előadó, hangja érces, ám magasságai beszűkülnek. Megjegyzik, hogy hiába olasz szerepekben mutatkozott be, éneklésén a német ("bayreuth-i") iskola érződik. A bariton ránk maradt felvételei arról tanúskodnak, hogy a száz évvel ezelőtti magyar kritikusok meglehetősen pontosan mérték fel a művész kvalitásait. Következő pesti látogatásakor, 1913-ben a frissen alapított Népoperában (ma Erkel Színház) lépett fel Mefisztóként és Escamillóként. Noha sohasem lesz a teátrum tagja, 1918-ig rendszeresen vendégszerepel itt.
A világháborús helyzet volt az oka, hogy a bariton németországi karrierje helyett Budapestre tette át a székhelyét. Zádor sokoldalú művész lehetett, Az áldozat című színművét a Magyar Színházhoz nyújtotta be, ám a mű előadását témája miatt csak a háború befejezése utánra ígérték. Egy cikk szerint korábban Drezdában is ment egy darabja. Mindamellett váratlan eseménynek tűnik, hogy gróf Bánffy Miklós intendáns 1918. május 1-én főrendezőnek szerződteti Zádort (nevét ekkortól a magánénekesek között is megtaláljuk, de pesti tartózkodása alatt mindössze három estén lépett fel az Operaházban.) Az újságok egy különös cserét sejtenek a szerződtetés hátterében, miszerint a korábbi főrendező Bródy István azt hitte, hogy Zádor nyári színházat akar alapítani a Margitszigeten, s az ötlet annyira megtetszett neki, hogy feldobva az állami állását maga fogott bele a vállalkozásba. Csak később derült ki, hogy az ötletgazda egy bizonyos Zádor Félix volt, aki így akaratlanul is operaházi pozícióhoz segítette névrokonát.
A Pesti Napló tudni véli, hogy az ambiciózus új főrendező már a szerződése megkezdése előtt három héttel munkába állt. Első munkája A nürnbergi mesterdalnokok felfrissítése volt, a kor vezető baritonja, Rózsa S. Lajos ekkor mutatkozott be Hans Sachsként. Zádor munkabírására jellemző, hogy az évad hátralevő öt hetében összesen 12 előadást vett át (a színlapokról leradírozva Bródy István nevét), közülük ugyan csak egyetlen az önálló munka, azzal viszont ma is minden alkotó megszenved: ő rendezte A kékszakállú herceg vára ősbemutatóját. Zádor nem lehetett színpadi alkotóművész abban az értelemben, ahogy elődje Hevesi Sándor volt. Munkája inkább a mai játékmesterekéhez hasonlított, a meglévő – olykor 1884 óta változatlan... – keretbe próbálta életszerűvé és pontossá tenni a színpadi játékot. Az évad vége fontos protokolláris eseménye volt IV. Károly és Zita királyné egyetlen pesti látogatása. Tiszteletükre egy Daliás idők muzsikája című gálát rendezett Zádor, akit a közreműködőkkel együtt a szünetben Bánffy igazgató az inkognitó páholyban ülő királyi párnak is bemutatott. A több mint három hónapos nyári szünet után szeptember 18-án a Bánk bán előadásával nyit a színház. Zádor mintha ódzkodna a magyar művektől, színrevitelüket rendre Ferenczi Frigyesre hagyja. A főrendező az évadban újabb húsz operát (!) vesz át, efölött tavasszal két újdonságot rendez: az Ariadné Naxos szigetén magyarországi bemutatóját és az Otello felújítását. Zádor főrendezői szerződésében az énekesi fellépéseket is kötelezővé tették, november 14-én Mefisztóként mutatkozik be. A sajtó ekkor elismeréssel ír úgy az eddigi pesti tevékenységéről, mint intelligens, jól megoldott alakításáról. A baritont még kétszer hallhatja az Operaház közönsége: az Ariadné Zenetanáraként.
Csoportkép A kékszakállú herceg vára premierje alkalmából - ülnek: gróf Bánffy Miklós, Bartókné Ziegler Márta, Bartók, Egisto Tangó, állnak: Zádor és Kéméndy Jenő
Az 1918/19-es évad azonban elsősorban nem kimagasló művészeti eseményeivel írta bele magát a magyar operatörténetbe. Sőt, tulajdonképpen kevés szakmailag eseménytelenebb szezont tudhat magáénak a Ház. A főszerepet ekkor a politika veszi át. November 8-án beadja lemondását Bánffy gróf, aki nagyon nehéz években, állandó sajtótámadások kereszttüzében vezette az Operaházat és a Nemzeti Színházat. Lemondását 20-án fogadják el, dolgozói követelésre távozik a jobb keze, Vidor Dezső titkár is. Másnapi dalszínház művészei szavazást tartanak, melynek eredményeképp Gábor József tenoristát (38), vagy Kerner István főzeneigazgatót (17 szavazat) látnák az igazgatói székben. Zádor egyetlen szavazatot kap, a rossz nyelvek szerint egy kivételezett művésznőtől. Mindeközben a főrendező nagyon fontos tettet hajt végre: az akut tenorhiány enyhítésére sikerül hazaszerződtetnie Bécsből Környei Bélát. November 30-án Reinitz Béla zeneszerzőt a zenei ügyek előadójává nevezik ki a minisztériumban, de igazi hatalma majd csak márciustól lesz, december 5-én pedig a miniszter magához kéreti a zenekritikusokat. Két nappal később lát napvilágot a hír: Bartók Bélát kinevezték az Operaház igazgatójának. Már este cáfolják. December 11-én Lovászy Márton miniszter ideiglenesen az évad végéig igazgatónak nevezi ki Zádor Dezsőt, a főzeneigazgató a nem túl népszerű olasz Egisto Tango lesz. A vérig sértett Kerner István egészségügyi állapotára hivatkozva azonnal lemond a Filharmóniai Társaság elnökkarnagyságáról és hat hét szabadságot kér – néhány napon belül kinevezik örökös taggá... Zádor határozott nyilatkozatban áll a sajtó elé, bejelentve, hogy két hónapra előre kész a programja. Munkáját nehezíti, hogy január elsejétől este 9-ig be kell fejezni az előadásokat, és a szénhiány réme is állandóan kísért. Február 11-én tartják a színház történetének első ingyenes munkáselőadását, melyen az igazgató, fogadta Károlyi Mihály miniszterelnököt. A Tanácsköztársaság első napjaiban köztulajdonba veszik a magánszínházakat, mindez az Operaházat nem érinti, ahogy a politikai változás sem jár kivételesen igazgatóváltással.
Ellenben a Tanácsköztársaság bukása után szeptember 15-én azonnali hatállyal felmentik Tangót és Zádort. „Úgy csapták el, mint egy rossz cselédet.” – állapítja meg az egyik napilap. A főrendező-igazgató rövid pesti tevékenységét nehéz megítélni. Semmi jelentős tett nem fűződik a nevéhez, de éppen azáltal, hogy a viharos esztendőben is látványos kudarcok nélkül egyben tudta tartani az Operaházat önmagában is elismerésre méltó tény. A szeptember 19-i évadnyitó Bánk bán új rendezőt avatott: Dalnoki Viktor baritont. Zádor neve többet nem kerül magyar plakátra. A csalódott művész október első napjaiban örökre elhagyja Magyarországot. Berlinben szerződés várja, ám előbb néhány interjút ad a sajtónak, mely szokásához híven kiáll a bukott igazgató mellett. „Az Operaház legnagyobb baja, hogy igazgatói a politikától függenek. Amint politikai változás van, változik az igazgató is. Ez bűn a művészet ellen, mert a művészetnek semmi köze a politikához.” – nyilatkozza Zádor. Hozzátéve, hogy a színházban nincs fegyelem, mindenki azt tippeli, hogy mikor menesztik az aktuális vezetőt és ki lesz az utódja. Az elkeseredett művész azt állítja, hogy magától sohasem akart volna igazgató lenni, inkább rendezni szeretett. Távozásakor ügyvédeinek meghagyja, hogy pereljék vissza az egyévi szerződéséből 40.000 koronát.
A Getty Images fotóritkaságán operaénekesek a George Washington fedélzetén 1923-ban: Emma Zador-Bassth, Zádor, Ottilie Metzger-Lattermann, Theodor Lattermann, Lotte Apell, Robert Hutt,Martha Roesler, Meta Seinemayer és Alexander Kipnis
Zádor Dezső 46 éves ekkor, aktív magánénekesi karrierjéből legalább három év kimaradt. A berlini Staatsoper szerződteti, visszatér a Covent Gardenbe, 1922 és 1924 között nagy észak-amerikai turnékon is részt vesz (Wagner-szerepek mellett ő lesz A bibliás ember első Johannja a kontinensen), sőt 1921-ben Napóleont játssza a Der Stier von Olivera című némafilmben, egy évvel később Nathan Rothschildot a Die fünf Frankfurterben (a filmlexikonok helyenként tévesen Heinrich Zahdornént írják a nevét). Meglehetősen későn, 1924-ben házasodik meg, felesége az amerikai származású alt, Emma Zador-Bassth lett. A művész ugyanettől az évtől haláláig charlottenburgi Städtische Oper tagja lesz, ahol kisebb basszus szerepeket alakít. Zádor népszerű ember lehetett Berlinben, 1931. április 27-i halála után a színészkaszinó igazgatójaként is gyászolják. Sírját a charlottenburgi temetőben hiába keresnénk, időközben felszámolták.
