Richard Strauss operai életművének fele szinte sosem kerül színpadra. A biztos sikerrel kecsegtető trió (Salome, Elektra, A rózsalovag) mellett a színházak adottságaiknak megfelelően színesítik időnként a repertoárjukat az Ariadnéval, Az árnyék nélküli asszonnyal, az Arabellával, esetleg A hallgatag asszonnyal, vagy a Capriccióval. Az utóbbi négy már tartogat olyan buktatókat, melyeket egy operaház nem minden körülmények között tud, vagy akar akadálytalanul teljesíteni. Ellenben az Arabella papíron remekmű: Strauss és Hofmannsthal – korának egyik legkiválóbb német zeneszerzőjének és írójának – utolsó közös gyermeke. Fájdalommentes, kedves librettó, nem különösebben bonyolult, nehéz zene – mindkettő profin kitalálva, a fő- és mellékszereplők mind ragyogó és hálás karakterek. Gyakorlatban azonban mindez ritkán működik: az opera túl hosszú, a konfliktusok gyermekdedek, míg A rózsalovag nagyrésze gyorsan fülbe mászik, az Arabellában csak a címszereplőnek és Mandrykának jut néhány emlékezetesebb dallam. Nagyon sok minden kell ahhoz, hogy ne fulladjon unalomba az opera előadása. Ráadásul a mű, szintén A rózsalovaghoz hasonlatosan annyira köthető az európai polgári kultúra bizonyos korszakához, hogy a rendezőnek igen szűk mozgásteret biztosít ahhoz, hogy valamit kezdeni dugjon a darabbal. Valójában az Arabellát egyetlen esetben érdemes egy színháznak műsorra tűzni, ha két főszerepre olyan tökéletes párossal rendelkezik, mint Renée Fleming és Bo Skovhus Párizsból, Adrianne Pieczonka és Thomas Hampson Bécsben, vagy Sümegi Eszter és Perencz Béla Pesten.
Ulf Schirmer lipcsei intendáns-főzeneigazgatóként célul tűzött ki egy Richard Strauss sorozatot. A Kovalik Balázs által rendezett Árnyék nélküli asszony után két évvel következett az Arabella. A maga szempontjából Schirmernek igaz van, zenekara, a Gewandhausorchester nemcsak az egyik legnagyobb hagyománnyal rendelkező német együttes, hanem a mai napig a legkiválóbbak közül való. Egy ilyen együttessel muszáj minőségi operákat játszani – miközben a lipcsei közönség a főtéren álló impozáns színházépület dacára meglehetőse immunis az opera műfajára. Egy Rigoletto vagy Bűvös vadász sokkal többször eladható, mint egy-egy Richard Strauss-opus. Az más kérdés, hogy érdemes-e egy Arabella premiert abban az időszakban megtartani, amikor a színház Ringje teljesen elkészül… Mindenesetre Schirmer és a Gewandhausorchester tökéletesen ismeri a darabot, érezhető magabiztossággal és kedvvel muzsikálnak együtt.
Ulf Schirmer azonban nemcsak karmester, hanem intendáns is, s ő választja ki a rendezőit is. Lehet, hogy Jan Schmidt-Garre felkérése papíron még jó ötlet volt. Az 54 éves alkotó Sergiu Celibidache tanítványa volt, majd a világ vezető operaházaiban olyan alkotók mellett dolgozhatott, mint Jean-Pierre Ponnelle vagy Harry Kupfer – rendezőasszisztensként. Nevet azonban filmrendezőként szerzett, s ebben a műfajban több érdekes alkotást is jegyez. Korábban csak két operát, a Manont és A holt várost állította színpadra, St. Gallenben. Ilyen előzményekkel merészség valakit éppen egy Arabellával megbízni. Schmidt-Garrenek nem is jutott sokminden az eszébe – s az a kevés sem tett hozzá sokat a darab értelmezéséhet. Heike Scheele díszlettöredéke a I. világháború előtti évekbe vezet. A hatalmas fekete lipcsei színpadon néhány kósza szobabelső részlet él önálló életet a szereplők közül, hogy az opera utolsó perceiben, amikor Arabella és Mandryka végre egymásra talál, egy nagypolgári lakássá álljon össze. Az üres sötétség különösen a pazar fiáker-bálban értelmetlenül kiábrándítóan. Mindez egyetlen esetben működhetne, ha a szereplők tökéletesen lennének kitalálva és végigvezetve az útjukon. Minden bizonnyal kitöltötte valamivel a rendező a próbaidőt, lehet, hogy kamerához szokott szeme számára megnyugtató dolgokkal pepecselt – mindebből a nézőtérről már nem sok volt érzékelhető. Maradtak a magányos énekesek, akiknek mégiscsak a bőrükre megy esténként a játék, nyilvánvaló rendezői utasításra meglehelősen sokat fetrengtek a földön, egyébként pedig építkeztek a saját eszköztárukból.
Az amerikai Betsy Horne mindent ellesett nagy elődeitől, amit a youtube segítségével el lehet lesni, kellemes jelenség, finoman énekel, csak a kis egyéni szín hiányzik belőle. Tuomas Pursio valóban úgy került a produkcióba, mint Pilátus a credóba, hiszen mindössze két hete volt, hogy a megbetegedett Thomas J. Mayer megtanulja Mandryka számára minden szempontból túl nagy szerepét. A küzdelem tisztességes, az eredmény feledhető. Az est másik sztárja Gabriele Schnaut szintén lemondta a premiert, helyette a teljesen jellegtelen Renate Behle állt helyt Adelaideként. Jan-Hendrik Rootering is nagyágyúnak számított a maga idejében, mára kedélyét vesztett bácsiként ücsörög. A rossz csillagzat alatt született előadás valódi értékei a zenekarban csillogtak.
Fotó: Kirsten Nijhof