A Bayerisch Staatsoper majdnem húsz éve, 1997-ben mutatta be Herbert Wernicke Elektráját. A produkció annyira jól sikerült, hogy szokatlan módon, kisebb megszakításokkal ugyan, de azóta is műsoron tartják. Az időszakos pihentetések ellenére – hiszen Richard Straus zenedrámája még Münchenben sem töltené meg évadonként fél tucatszor a nézőteret – a színház vezetése érezhetően törekszik arra, hogy a remekművet minden esetben Németország, sőt talán a világ egyik legkiválóbb operaházához méltó szereposztásban prezentálja. Mindez a gondosan karbantartott Elektra esetében nemcsak az jelenti, hogy a főszerepekre kiválóan éneklő énekeseket szerződtetnek, hanem efölött olyan művészeket igyekeznek találni, akik személyiségükkel is be tudják töltetni a hatalmas teret.
Az Európában igen magasan jegyzett, ám Magyarországon szinte ismeretlen Herbert Wernicke (1946 – 2002) karrierje látványtervezőként indult, s csak később kezdett el rendezéssel foglalkozni. Éppen ezért munkáiban mindig meghatározó a vizualitás. Néhány munkája, így a bécsi Szicíliai vecsernye, a New York-i Árnyék nélküli asszony, vagy a párizsi Rózsalovag még ma is látható, de valószínű, hogy produkciói közül a müncheni Elektrán fogott a legkevesebbet az idő. Titka talán a rafinált egyszerűség lehet. Csak a legnagyobb alkotók mernek ennyire kevés eszközzel dolgozni és csak ők képesek szinte a semmiből nagybetűs Színházat varázsolni. A kétórás opera jó része a fekete fallal elzárt színpad legelején játszódik. A fal csak néha nyílik meg (ám akkor igen látványosan engedi az egyetlen ponton felfüggesztett téglatest láttatni a hátsó színpadot), hogy a hatalmas és üres térben láthatóvá tegye a hatalom magányos és semmibe vezető vörösen izzó lépcsősorát. Maga a címszereplő ráadásul a rendezői jobbon elhelyezett 3x3 méteres dobogóról mindössze kétszer megy le, először, hogy magához vonja húgát, másodszor pedig Orestes elé siet. Ez az önkéntes bezártság elképesztő feszültséget teremt. Elektra már Wernickénél sem félállatként kezelt felmosónő, hanem egy abszolút modern, pszichiátriai kezelésre szoruló szerencsétlen megszállott, azonban akarat-gyenge lány. Míg a női szereplők ókort idéző kosztümöket kaptak – Kytaemnestra és kísérete vöröset, Elektra és a szolgálók feketét, Chrysothemis pedig fehéret – addig a férfiak, jelezvén, hogy mennyire kívül állnak anya és lányai eszelős viszonyrendszerén, öltönyben közlekednek. Orestes kívülről, a bal proszcéniumpáholyból levezető lépcsősoron érkezik a színpadra. Az előadás eszköztelenségét erősíti, hogy mindössze két kelléket használ, Kytaemnestra tógáját, melybe mindegyik testvér belegabalyodik egy időre, míg a darab végére Orestes vállára kerül, valamint a bárdot, amely Agamemnon halála után soha többet nem ér húst.
Modern rendezés? Igen, sőt, a bemutató után két évtizeddel is annak hat. Noha vannak eszközei, amik ma már nem olyan erősek, mint egykor lehettek - így Aegisthus sakkban tartása egy lámpával, vagy Elektra haláltánca -, az egész előadás valószínűleg éppen a precízen kigondolt puritánsága miatt annyira egységes, hogy ma is egy érvényes olvasata az operának. Meghamisítja a rendezés művet? Épp ellenkezőleg, annak szellemében bontja ki a mögöttes tartalmakat. Ennél konzervatívabb Elektrát napjainkban nehéz lenne elfogadni.
Edith Haller és Evelyn Herlitzius
Hogy az előadás nemcsak működik, hanem él is, nagyban köszönhető annak, hogy a címszerepet napjaink vitathatatlanul legnagyobb Elektrája, Evelyn Herlitzius játszotta. Nem csupán játszotta, hanem ő maga volt Elektra. Két órán keresztül, elképesztő energiákat mozgatva, egyetlen pillanatra sem engedte el a szerepet. Herlitzius évek óta énekli a Richard Strauss hősnőt, alakítását napjaink legnagyobb alkotói és karmesterei csiszolták tökéletesre. Valószínűleg jelenleg nincs még egy énekesnő, aki ennyire ismerné a szerep minden rezdülését, sőt, sajnos a trónkövetelőket sem látni… Vitathatatlan, hogy Herlitzusnak már vannak vokális problémái, hangja időnként lebeg, a csúcsmagasságokat megfontoltabban tartja ki, mint korábban és a piano nagy dallamívei is megtörnek olykor. De mindezt feledteti az átlényegülés csodája. "Hogy a zenét nem hallom-e? Hiszen belőlem jön!" - énekli Herlitzius a zárójelenetben, s valóban nem több és nem kevesebb történt ezen az estén. Félő, hogy ezek az utolsó évek, amikor még vállalható hangi minőségben lehet megnézni talán az utolsó nagy Elektrát. Herlitzius méltó partnere volt a Kytaemnestra szerepében visszatérő, az este éppen 40. színpadi jubileumát ünneplő Gabriele Schnaut, az ezredforduló nagy Wagner-szopránja, az 1997-es müncheni premier Elektrája. (A művésznőt igen egyszerű és szimpatikus módon köszöntötték: a tapsrend alatt az egyik igazgató átnyújtott neki egy hatalmas rózsacsokrot, majd kisétált.) Bűnös királynéja évezredek terhét hordja bíborral borított vállán. Nincsenek számára kérdések és játszmák. Az egykori Elektra pontosan tudja, miért nem alszik, mit gondol róla a lánya, sőt azt is, hogy mi az egyetlen dolog, ami megváltást jelenthetne számára. Ám ő – voltaképpen érthető módon – az életet választja. Edith Haller Chrysothemise olyan, mint egy fonnyadásnak indult liliom. Sajnos hangilag is. München, Bécs és Bayreuth visszajáró vendége minden magassága fülsértően hamis. Orestes rövid, ám fajsúlyos szerepében René Pape papíron több mint pazarlás: luxus. Ám a nagy német basszus hangja mára hanyatlásnak indult, figurája inkább emlékeztetett egy alkoholproblémákkal küzdő örökösre, mint egy mindenre elszánt királyfira.
Evelyn Herlitzius és Gabriele Schnaut
A Bayerische Staatsoper napjaink egyik legnagyobb társulattal és repertoárral rendelkező operaháza. Természetes, hogy a világ minden pontjáról vonzza magához a kiváló énekeseket. Az azonban nehezen bocsátható meg, hogy egy német dalszínházban, egy német mű előadásakor egészen lehetetlen német kiejtésekkel énekeljenek remek hangú ám idegen ajkú fiatal művészek. Noha az Elektrát feliratozó nélkül adták Münchenben, miután az szólisták java pontosan tudta miről énekel, közvetíteni is tudta a mondanivalóját. Így felesleges is lett volna a szövegvetítés. Az estet a valamilyen okból igen magasan jegyzett ausztrál karmesterasszony, Simone Young vezényelte. A müncheni zenekar természetesen anyanyelvi szinten ismeri Strauss partitúráit, Young ugyan nem tartozik a darab kiemelkedő interpretárorai közé, de azt mindenképpen javára kell írni, hogy a két főszereplőre igen gondosan ügyelt, nem hagyta, hogy a mamutzenekar maga alá temesse őket.
Fotó: © Wilfried Hösl
