Az opera színház. A színház pedig mindig a mának szól. Különben halott színháznak hívjuk. Ez alól csak a tortadobálós vígjátékok és esetleg az örök szerelmi történetek képezhetnek kivételt. Éppen ezért míg A sevillai borbélyt vagy a Trisztán és Izoldát bármikor elő lehet adni, hiszen időtlen történetek. Vannak azonban operák, amelyek adott történelmi-politikai szituációkban vállnak aktuálissá. Általában olyankor, amikor a világ kereke ismét úgy fordul, ahogy a mű megírásakor állt. Ennek tükrében érdekes rápillantani Richard Strauss két operájára, A béke napjára és a Daphnéra, melyeket 1938-ban, Münchenben, illetve Drezdában mutatták be.
A bajor komponista alapjában véve apolitikus művész volt, ám hiába állt magas piedesztálon az 1930-as évek németországi változásai őt sem hagyták érintetlenül. Strauss karmesterként és színházvezetőként uralkodásra termett ember volt, zenetörténeti jelentőségű műveinek visszhangja csak megerősítette az önmagában vetetett rendíthetetlen hitet, úgy érezte, maga is kiválasztott, azaz übermensch. A páratlan alkotótárs, Hugo von Hofmannsahl halála után Strauss befejezettnek érezte operai életművét. Az apátiából a zsidó származású Stefan Zweig ragadta ki. Közös gyermeküket, A hallgatag asszonyt 1935-ben csak Hitler kivételes engedélyével lehetett bemutatni. A négy előadásnak azonban – amelyeket meg lehetet tartani – ára volt: Straussnak le kellett mondania a Birodalmi Zeneművészeti Kamara elnöki tisztjéről. Nem sokkal később mégis állami megrendelést kapott, a hírhedté vált 1936-ös berlini játékok Olimpiai Himnuszának megírására. A hetvenedik évén túl levő Strauss, a leghíresebb élő német zeneszerző, az ország egyik kulturális valutája, akit karmesterként külföldön is több helyen képviselte hazáját, tehát a saját bőrén volt kénytelen megtapasztalni a rendszer harapófogóját. Helyzetét bonyolította, hogy fia, Franz zsidó lányt vett feleségül, így menye és unokái a háború végéig zaklatásoknak voltak kitéve. Hol a garmisch-partenkircheni családi fészek házi őrizetében éltek, ahol Heinz Tietjen a berlini opera intendánsa szavatolta biztonságukat, hol Bécsben, Baldur von Schirach gauleiter, a wiesbadeni intendáns fia védelme alatt. Hiába volt Franz Strauss a náci párt tagja, anyósát és rokonait nem sikerült megmenteni Theresienstadt poklából. Amikor a világháború után Klaus Mann, a nagy író fia magát amerikai újságírónak kiadva riportot készít a zeneszerzővel, megdöbbenéssel hallgatta Strauss panaszáradatát arról, a kellemetlenségről, hogy a nácik a házába kibombázott embereket akartak telepíteni.”Miért hagytam volna el Németországot? Itt voltak a jövedelmeim méghozzá nem is csekélyek. Elvégre nálunk legalább nyolcvan operaház működik… Néhány apró butaságtól eltekintve nem panaszkodhatom semmire. S megállapíthatom, hogy a menyem volt az egyetlen szabad zsidó nő Németországban.” – állapította meg Strauss. „Szabad? Na, nem egészen papa! Azért a szabadságomban akad néha kifogásolnivaló.” – tiltakozott Alice. Klaus Mann borzadva hagyta el a garmisch-partenkircheni villát.
Richard Strauss az Olimpiai Himnuszt próbálja
Mindezek ellenére nem lehet csodálkozni azon, hogy Richard Strauss az 1930-as évek közepe után alkotói válságba jutott. Az agg mester napi rutinjának elengedhetetlen része volt a délutáni zeneszerzés. Eredetileg a Londonba menekült Stefan Zweig ötlete volt a Harmincéves háború végét feldolgozó Béke napja. Miután azonban lehetetlené vált a Strauss-szal való munka, Joseph Gregort, az Osztrák Nemzeti Könyvtár Színháztörténeti Tárának alapítóját ajánlotta maga helyett. Az alkotás lassan haladt, a librettistát a komponista kemény hangú levelekkel gyötörte, a szövegkönyvet háromszor is átíratta. Hogy mi volt Strauss valós célja a Friedenstag megírásával, arról csak találgatni lehet. Azon kevesek, akik egyáltalán elkezdtek gondolkodni a darabról, szeretik pacifista operaként aposztrofálni. De valóban az? Strauss egy majdani békéről álmodott egy országban, amelyik még csak fegyverkezési lázban égett? Mindenki lelkesen tapsolt az operának, miközben készültek a nagy háborúra? Furcsa kettősség, de ne feledjük, hogy mielőtt Hitler kirobbantotta volna a világháborút, maga is szívesen tetszelgett a béke őrzőjének szerepében. Előtte, s azóta is jó néhány politikus tesz hasonlóképpen, miközben remegve várja az első kilőtt golyót.
Franz és Richard Strauss között Adolf Hitler
Aktuális-e ma Magyarországon – vagy 1937-ben, Németországban – egy opera, melynek középpontjában egy olyan férfi áll, aki az ellenség által közbezárva, reménytelenül beszorulva egy citadellába képes a végsőkig sanyargatni az embereket, meg sem hallva a nép szavát? Miközben az emberek évek óta várják a háború végét, az opera egyetlen szereplője, akibe némi életet csepegtettek a szerzők, Az ostromlott vár parancsnoka, inkább meghal, mindent és mindenkit felrobbant, minthogy férfiatlanul meghátráljon. A fanatikus vezért nem érkeli, hogy mások vállalnák-e az áldozatot, vagy nem. A Városparancsnok megingathatatlan katona, igazi germán hadfi, aki azonban Harmincéves háborúban berozsdásodott. Feleségéhez férfivágyak már nem kötik, ahogy megálmodójában, Richard Straussban sem lobogott ekkor az ifjonti tűz. A Parancsnok – ez a rettenthetetlen, mai szemmel nézve inkább rettenetes – katona évtizedek óta áll királya parancsára a helyén, és nem szegi meg az adott szavát. Ez a férfitípus 1930-as évek Németországában még létezett, de nem sokkal később – legalábbis Európában – kihalt. A zeneszerzőnek és generációjának – velünk ellentétben – még volt közvetlen háborús tapasztalata. (Apósa a bajor hadsereg generálisa volt.) Strauss életében a katonák a mindennapi élet meghatározó résztvevői voltak, nemcsak tv szereplők. Az általuk képviselt erények, és sztereotípiák is valóságosak voltak. Mára mindez igen távolinak tűnik, éppen ezért nincs kapcsolatunk a Friedenstag szereplőivel. És addig jó nekünk, elkényelmesedett, nélkülözést nem ismerő európaiaknak.
Hans Hotter, Richard Strauss és Viorica Ursuleac A béke napja premierje után
Nem lehet véletlen, hogy az opera szereplői közül egyedül a Parancsnok gyermektelen hitvesének adott nevet Strauss. Őt – nem túl fantáziadúsan – Mariának keresztelték, talán ezzel is utalva a Szent Szűzre, akinek méhében fogant gyermek egykor a Békét volt hivatott elhozni a földre. Maria, a citadella fehér inget és brünnhildei páncélt viselő angyala, békegalambként szárnyal férje és harcostársai fölött. Egy érdekes szereplő emelkedik még ki a katonák szürke tömegéből, az ifjú Lövész. A tenor hangra írt fiú szerelmi vallomásnak is beillő rövid jelenetében nem nehéz ráismerni, miféle hűséget vártak el egy hitlerjugendtől, vagy egy ifjú partizántól. Ilyen, parancsnokukban vakon bízó fiúk ma is léteznek, mi pedig fűtött szobából, kényelmes fotelből nézhetjük öngyilkos merényleteiket.
A meglehetősen szürke és monoton opera valójában nem más, mint egy jó órányi előkészület a béke nagy himnuszára. Ám hiába a hatalmas apparátust megmozgató csinnadratta és a mesteri fokozás – hiszen Strauss rossz perceiben is kiváló mesterember – mégsem érezni azt a felszabadult lelkesedést, mint a nagy példakép, a Fidelio zárókórusában. Beethoven még hitt valamiben, amiben Strauss már nem tudott, vagy a komponáláskor nem volt aktuális hinnie. Parancsnoka vonakodva és ügyetlenül nyújt kezet az ellenségnek, majd beolvad a tömegbe. Nyilvánvalóan nem véletlen, hogy a világháború után a német színházak jó része a Fidelióval nyílt meg újra, és azóta sem jut eszükbe az 1940-es években sokat játszott Friedenstagot műsorra tűzni.
„Annak idején együtt adtam a Daphnét és A béke napját. Ezt soha többé nem teszem, mert Daphné önmagában is elég súlyos mű egyetlen estére, és A béke napja többé-kevésbé alkalmi kompozíció, vágyálom maradt.” – írta visszaemlékezéseiben Karl Böhm, Richard Strauss feltétlen híve. Különös, hogy éppen a Daphné lett Pauline – egykor ünnepelt énekesnő, majd egy hosszú életen át a zeneszerző felesége és legszigorúbb kritikusa – kedvenc operája. Talán úgy érezte, kicsit neki is emléket állít Strauss, hogy valahol ő is egy babérág a mester koronáján. Hiszen ez a kissé lassú és szomorkás időskori alkotás, mint egy művészről, Apollóról szól, akinek alkotása a Daphnéból lett babérfa nem jöhetett volna létre a dionüszoszi szenvedély (Leukipposz szerelme) nélkül.
Strauss korában a polgári neveltetés része volt az ókori történetek, és a mesék által képviselt szimbólumrendszerek alapos ismerete. Kultúránk aggasztó hanyatlását jelzi, az antik kultúra ismeretének rohamos elfeledése. A Daphné Ariadné és az egyiptomi Heléna után a harmadik, de nem utolsó mitológiai hősnő volt Strauss életművében. Az idős szerző nem tudhatta hány termékeny év áll még előtte. Szeme előtt lebeghetett az első opera, Jacopo Peri 1597-ben bemutatott, mára elveszett Daphnéja. Talán úgy érezte, saját, hasonló tárgyú művével pontot tehet az egyetemes operatörténetre. Amikor Strauss 1945-ben megírta művészi testamentumát, az operaházakat három csoportba osztotta. Ezek közül a legnemesebbnek, az „operamúzeumnak” a nagy képtárakhoz hasonlóan a legféltettebb remekműveket kellett volna játszania. Jellemező a komponistára, hogy míg az olasz szerzők közül egyedül Verdit engedte volna be, három késői opussal, addig saját operái közül kilenc – köztük A béke napja és a Daphné – is helyet kapott volna benne.
Margarete Teschemacher, az első Daphné és Richard Strauss az ősbemutatón
Ha a Béke napja Parancsnokából hiányzott a valódi lángolás, ugyanez a tűz Daphné két kakasának sem adatik meg. Hol van már A rózsalovag előjátékának budoárnyitogató erotikája? A két férfi birtokolni akarja az ártatlan lányt, nem szeretni. Egyenlőtlen viadalukban végül mindketten alulmaradnak, de küzdelmükben mégis van valami impotens erőlködés. Daphné tiszta marad. A főhős mégsem ő, hanem a kiválasztott ragyogó szőke isten, aki megjelenik a földön és megbolygatja a kis zárt közösség életét. A szülők sem érzik a veszélyt, szinte kő taszítják gyermeküket az idegen karjaiba. Ha így nézzük, nagyon is aktuális volt a mese az 1930-es évek Németországában… Ezt a kérdés ma is feltehetjük, hiszen a mindenkori Apollók bármikor képesek a lelketlen pusztításra, majd az áldozatok teste fölött a bűnbánatra. Nem csoda, hogy korunk operarendezőinek fantáziáját olykor megmozgatja a Daphné.
