Sohasem képzeltem, hogy halálosan unalmas is lehet Gounod méltán legnépszerűbb operája, a Faust. Noha Staastoper vezetősége papíron mindent elkövetett, hogy fényes estévé varázsolja az előadást, mégis úgy tűnt, a francia nagyopera műfajának legkiválóbbja sem képes mára életben maradni. A 2008-ban bemutatott bécsi produkció eleve rossz csillagzat alatt született. Nicolas Joël az utolsó pillanatban visszalépett az opera megrendezésétől, így Stéphane Roche egy kész koncepciót volt kénytelen színpadra állítani. A premier óta eltelt évek alatt a szereposztás nagyrészt kicserélődött, így végképp nem maradt semmi az eredeti elképzelésekből. A világ nagy színházaiban mindig is bevett gyakorlatnak számított, hogy az utazó világsztárok minimális próbával állnak be az előadásokba, magukkal hozva saját képükre szabott kész alakításaikat. Mára ez a tendencia a rendezői színház eluralkodásával és nagy szuverén egyéniségek eltűnésével nehézkessé vált. Nyilván Bécsben senki sem kéri számon Margarethe Wallmann instrukcióit az 1958-as muzeális Tosca előadásban, de azt arrafelé joggal várják el, hogy a művész ma is gondoljon valamit a szerepről, ha már a világ egyik legjobb színházában vendégszerepelhet.
Hat évvel a bemutató után a mostani Faust előadás alapján arra lehet következtetni, hogy az eredeti szándék szerint a darab a 19. század közepén játszódik. Az öreg Faust ugyan Leonardo da Vincire hajaz, s egy repülőgép terv is látható az első képben, de miután a tudós megissza a varázsitalt ez a tartalom nélküli jelkép elszáll. Az opera hangsúlyát igyekeztek a földöntúliról a polgári felé elmozdítani. Kihúzták a teljes Walpurgis képet, kárpótlásképp kinyitották a IV. felvonás teljes érdektelen Margit – Siebel jelenetét. Az előadás díszletét forgószínpadra állított fehér falak alkotják, amelyek egy korábbi Anyegin vagy Pillangókisasszony produkcióhoz is készülhettek volna. A falakat időnként változatos színű fényekkel világították meg. Nehéz kitalálni, miféle elgondolás alapján. A színlap két díszlet- és egy világítástervezőt is megjelöl, nehogy felelőst lehessen találni. A jelmez-kavalkád tervezőjének – nevezzünk inkább összeválogatójának – nevét végképp homály fedi.
Mindez önmagában nem lenne akkora baj, hiszen Bécsben sok kopott előadás rendezetlenségét feledtették már a kiváló énekesek. A Faustban pedig három ifjú nagyágyú és egy helyi kiválóság kapta a főszerepeket, papíron tehát minden rendben volt. Papíron. Noha a zeneszerző Goethe regényének címét tettem meg operája címszereplőjévé, német nyelvterülten Margarethe címen játszották nagyon sokáig. Valójában nehéz eldönteni, ki Gounod művének főszereplője. Faust és Margit kapnak ugyan egy-egy slágert, de figurájuk eléggé papírszagú. Gounod abbé nem a humoráról volt híres, életművében egyetlen vígoperát találunk. Éppen ezért meglepő az a szórakoztató sokszínűség, amivel Mefisztó szerepét kikeverte. Nem csoda, hogy a Faust előadásokon általában az ördögé a legnagyobb siker. Bécsben napjaink legszexisebb basszbaritonja, Erwin Schrott énekelte Mefisztót. Nem kétséges, hogy az uruguayi művész valódi izgalmas tehetség, nem marketing lufi. Viszont a látottak alapján olyan énekes, akinek szüksége van egy biztos kezű vezetőre, saját értékítélete ugyanis erősen félre viszi. Ténykedését azzal kezdte, hogy új saját jelmezt varratott magának. (Már amikor két éve beállt a produkcióba egy laza kabátra és piros ingre cserélte Kwangchul Youn premieren viselt nagyúri gúnyáját.) A mostani ruhát valószínűleg egy Tom of Finland grafika alapján készíttette. Mindehhez Schrott szinte végig egy hatalmas piros legyezővel csapkodott maga körül. Rejtély, hogy miféle figurát akart ábrázolni. A matéria azonban valóban egyedi és igen értékes, Schrott színpadi viselkedéséhez képest meglepően férfias. De a sztár nem engedhetné meg magának, hogy egy olyan szólam, mint Mefisztóé több helyen kifogjon énektudásán. Érdemes volna kis időt szánni legatói tökéletesítésére, ahelyett, hogy a fodrásznál ülne, a többször megvillantott mellkasa szőrtelenítésével bíbelődne, vagy újabb testrészeit tetováltatná.
Schrotthoz hasonlóan magas az ázsiója Piotr Beczalának. A lengyel tenorista kiabálva kezdte az előadást, majd az első kép közepén visszavett az oktalan vehemenciából. Matériája nem különleges, s a szerephez elengedhetetlen két magas C ezen az estén nem szólt olyan meggyőző erővel, ahogy az elvárható lenne. Beczala Faustján nem érződött az ifjúság utáni vágyódás. Mintha nem a szerelem édes érzését szerette volna ismét átélni, hanem a rég elfeledett testi beteljesülést. Faust, mint egy eltávozáson lévő kiskatona, megkapta amire vágyott, a nézők kevésbé. Sonya Yoncheva sorra hódítja meg a koloratúrszoprán repertoárt és a legnagyobb operaházakat. Hibátlanul énekel, tudja, hol érdemes nagy hangot adni, hol lehet spórolni, magasságai gyönyörűek, egyedi színben nyílnak felfelé. Margit vértelen figurájánál sokkal több lakozik ebben a lányban. Adrian Erőd ezen inkább Valentin étoszát közvetítette, a szólam magasabb részeivel megszenvedett a kiváló bariton. Stephanie Houtzeelt tökéletesen méltatlan helyzetbe hozták azzal, hogy Benedek Miklós Budapest orfeumban viselt ruháját adták rá. Ilyen hendikeppel nem lehet nyerni. A jó képességű mezzoszoprán karrierje már túljutott azon a ponton, hogy kiskamaszokat kelljen játszania. A Bécsi Filharmonikusok valószínűleg maguktól is el tuják játszani a Faustot. Tudhatta ezt Bertrand de Billy is, ezért, hogy néha észrevetesse magát, gyorsabb tempóra kapcsolt.
Valamiféle különlegesen kegyetlen ötlettől vezérelve az első három felvonást egybe játszották. Egy óra negyven perc után félájultan támolygott ki a közönség. Dominique Meyer igazgató jó tulajdonságai közé tartozik, hogy minden estét a Staatsoperben tölt. A Faust szünetében lehorgasztott fejjel igyekezett láthatatlan maradni. Ha valamelyik jámbor osztrák adófizető odalépett volna hozzá, hogy megkérdezze, biztosan ki kellett-e fizetni erre az előadásra legalább 50.000 Eurót a gázsikért, nehéz szívvel mondta volna: igen.
