Vajon miért fogott pont egy opera komponálásába az a zeneszerző, aki egyszer megjegyezte: „A zene önmagán kívül semmit sem képes kifejezni.”? A 20. századi zene egyik legnagyobb hatású mesterének, a közel hetven éves Igor Stravinsky-nak 1951-ben ismét sikerült megdöbbentette közönségét. Az eset ezúttal a velencei Teatro Fenicébén történt, a komponista első egészestés operájának bemutatóján. A nagy botrány, mely például a Le sacre du printemps hírhedt párizsi bemutatóját kísérte, ezúttal elmaradt. A Rake’s Progress (magyarul A léhaság útja, vagy Az aranyifjú útja címmel ismert) Stravinsky neoklasszikus korszakának csúcsa. A szerző és szövegírói a Mozart – da Ponte által megteremtett operaeszménybe próbáltak új életet lehelni. A fehér parókás stílusbravúr a maga idejében nagy sikert aratott, és azóta is folyamatosan felbukkant a színházak műsorán. Sőt, az utóbbi időben több neves rendező, köztük Oliver Py Párizsban, David McVicar Glasgow-ban, Damiano Michieletto Velencében és Krzysztof Warlikowski Berlinben is ihletet kapott a darab színpadra állításához. A Theater an der Wien 2008-as produkcióját elsősorban Nikolaus Harnoncourt első Stravinsky vezénylése fémjelezte. A színház öt év elteltével úgy döntött, hogy ismét előveszi Martin Kusej rendezését.
Kusej, aki prózai rendezőként kezdte pályáját, a mű cselekményéből indult ki. Tulajdonképpen nem tett mást, mint a hangsúlyozott mába helyezte át a 18. századi tanmesét. Ezt egyértelműsíti kissé szájbarágósan a darab kezdetén megjelenő „Wien 2013” felirat is. Anne és Tom két mai fiatal, aki – mint oly sok mai fiatal – nem igazán tud mit kezdeni az életével, s hogy az űrt kitöltsék, sör és marihuána bódulatba menekülve bámulják a tv-t. A pizzás-dobozból előmászó Shadow egy bőröndnyi pénzzel új világot nyit meg a fiú képzeletében. Tom mindent át akar élni, amiről eddig csak álmodhatott. Förtelmes kokain-mámoros orgiába vezeti az ördög gazdáját, ahol a teltkarcsú, nagymellű Lúdanyó karjai között lel pár percnyi kielégülést. A gondos Shadow mindent videóra rögzít. Másnap reggel Anne megtalálja a felvételt, és végső kétségbeesésében a kamerának mondja el szerelmes szavait. Tom úszómedencés házat vesz, majd unalmában Shadow sugallatára celeb-feleséget keres magának. Legalkalmasabb jelöltnek a transzszexuális Török Baba tűnik. Ezzel Tom egy csapásra nemcsak gazdag, hanem híres is lesz. Hamar rájön azonban, hogy a házasság egy szörnyeteggel teher, ezért gyorsan megfojtja az aráját. Ez az apróság nem gátolja abban, hogy a világ jobbá-tételről álmodozzon. Shadownak erre is van egy ötlete: a kőből kenyeret varázsoló gép. Tom magát Krisztusnak képzelve, most is hisz az árnyékának, de ez a vég kezdete. Világmegváltás helyett a tejes csőd bére. Meredten bámulja, ahogy mindenét elárverezik. Mentségére legyen mondva, hogy Török Baba meggyilkolása mégsem sikerült, a föltámadt ara Anne-nak ad leckét az életből. A lány megérti, hogy média csillogása a kiút lehet a szürkeségből. Shadow a bérét követeli, de Tomnak már semmije se maradt. Az egyre jobban becsavarodó fiú kártyán végül visszanyeri a lelkét, de ezután csak üres tekintettel nézi a világot. A pszichiátrián Anne látogatja meg, Shadow karján. A sztár szánalomból altatódalt énekel egykori kedvesének, aki a lány távozása után holtan esik össze.
Kusej eszközei – a füves cigaretta, a orgia a’la nature, a transzszexuálissá tett „szakállas nő”, vagy a tv-videó – állandó jelenlétei közhelyesek is lehetnének, de annyira kíméletlenül használja őket, és annyira rímelnek Stravinsky művére, hogy sokkal élőbbé teszik a történetet, mint az a bemutató idején lehetett. Naponta tűnnek fel és pusztulnak el körülöttünk a Tomok és Anne-ek. Egy fiú örökséghez jut, de a pénzt rosszul használja és megőrül, egy lány rájön, hogy a tisztesség és a hűség semmit sem jelent, ezeket félretéve viszont sztár lehet. Életüket pedig lassan betegesen szövi át a képi rögzítés, egyre lényegtelenebb pillanatainak megőrzője, és a tv, mely reflektál a valóságra és alaposan el is torzítja. Bécs, 2013.
A rendezői koncepciót tökéletesen szolgálja Annette Murschetz díszlete, mely egy szoba kereteibe foglalta a felemelkedés és a bukás összes helyszínét, valamint Su Sigmund hangulatos jelmezei.
Az öt évvel ezelőtti előadás-sorozat szereposztásából két főszereplőn kívül mindenki visszatért a produkcióba. A legcsodálatosabb alakítást az angol Toby Spece nyújtotta Tomként. A nem különösebben izgalmas hangú Michael G. Foxra emlékeztető tenorista hatalmas utat jár be, amíg a gondtalan tinédzsertől skizofrén elmebeteg lesz, úgy hogy kálváriájának minden stációja önmagában is mestermunka. Méltó partnere a Nick Shadow-ként bemutatkozó Bo Skovhus. A dán baritont nemrég örökmozgó Beckmesserként ismerhette meg a pesti közönség, most azt mutatta meg, hogy milyen félelmetes erő lakozik benne akkor is, ha visszafogott alvilági hatalmat alakít. A szerep kissé mély neki, ennek ellenére anyanyelvi szinten tolmácsolta a szólamot. Anna Prohaska néhány éve Berlinben éppen Anne szerepével robbant be a köztudatba. Ezen az estén a szólam kissé nehéznek tűnt számára, és mintha az első két felvonás tiszta, hűséges lányának bőrében se érezte volna otthon magát. Nem így Anna Sophie von Otter, aki bátran mutogatta legféltettebb (mű) testrészeit a kameráknak Török Babaként. A svéd mezzo vokálisan már túl van a szerep követelményein, de minden helyzetben otthonosan mozgó színpadi lénye ma is lenyűgöző. Gerhard Siegel Árverezőként a már kihaltnak vélt nagy karaktertenorok levegőjét hozta a színpadra, Caroline Wilson rövid jelenetében Lúdanyóként megmutatta, hogy egy korosodó teltkarcsú művész félmeztelenül is tud hiteles lenni. Manfred Hemm pont olyan unalmas Trulove-ot énekelt, mint ahogy a szerző megálmodhatta.
Még a Harnoncourt-rajongók sem egészen értettek, miért is vezényelte el annak idején az osztrák mester az operát. Most egy jóval kevésbé fajsúlyos egyéniség, Micheal Boder vette át a produkciót. Valószínűleg elsősorban az ő felelőssége, hogy egy átgondolt, okos rendezés, és az osztályon felüli énekesek ellenére helyenként vontatottnak tűnt az előadás. Kár érte, mert így pont az nem derült ki, miért is olyan fontos 20. századi opera a Rake’s Progress.
Fotó: © Herwig Prammer