Dávid beugrik a nagybőgőbe
Bizony nem sok híja volt, hogy Dávid Hajmási Péter és Pál példáját követve bele nem ugrott a nagybőgőbe. S ha ekkor a zenekari árokban landol, a többi hangszeres se remélhetett volna kegyelmet tőle. Tettlegesség helyett azonban csak az árok szélén üvöltött, olyan folyékonysággal, ahogy én őt még káromkodni sosem hallottam. Ha lenne Albániában magyar tolmács, bizony megküzdött volna a zamatos folyam átültetésével. Ehelyett nem kevesebb, mint négy helyi tv társaság rögzítette örömmel a próba életszagú részét. Dávid dühkitörése egyébként teljesen indokolt volt. Ami az árokban szól csak olykor ismerhető fel. A mai próbáról hét, azaz hét zenész hiányzott. Amikor felmentem Chicco úrhoz, rákérdezni a különös jelenség okára, annyit mondott, hogy bizony ezek a művészek nem tagjai az Operának (Ugyan, miben is foglalkoztatnának négy klarinétost, vagy öt ütőst?), a Filharmonikusoktól jönnek kisegíteni, de csak tizenegy órára érnek át. Nem értek.
Különös dolog a közöny, a színház legnagyobb gyilkosa. Éppúgy megfojt egy előadást, ha a közönséget nem érdekli, mintha a művészek unják, amit csinálnak. Ezek a zenészek pedig kijelentettek, hogy a Mandarint a világon csak öt zenekar tudja eljátszani, ők pedig bizony nincsenek közte. Persze megpróbálhatnák, de minek, ha úgyse megy. Majd túlélik valahogy és kész. Miután koncentrálni maximum negyven percig tudnak, esélytelen, hogy egymás után kétszer eljátsszák a nem túl hosszú Bartók darabot. Csak hát a színpadra két szereposztás került, akiknek nem ártana naponta egy-egy összpróba, enélkül ugyanis nem sok esélyük van az előadásra. Ez a muzsikus kollégákat nem érdekli, fújnak, vonnak, ütnek, amikor eszükbe jut. Rossz nézni szegény Kollár Imrét, ahogy küzd a szennyes ár ellen. Pedig a színpad nem áll rosszul. Fantasztikus nézni azt a tudást és okos rutint, ahogy Enada Hoxha és Gerd Vaso próbál. Én már nem láthattam, de Kun Zsuzsa és Fülöp Viktor próbálhatott így annak idején. Gerd ugyanolyan őserejű erős férfi, akinek csak igaza lehet. Enadát akár áldozatnak is hihetnénk, ha nem látnánk, hogy mennyire szüksége van erre a határozott vezetésre. A próbák persze gyakran torkollnak üvöltözésbe és sírásba, de mindez csak az előadásért. Haza mindig kéz a kézben, a legnagyobb egyetértésben mennek. Albániában valószínűleg még sokkal jobban becsülik a művészeket, így ők valódi sztárként élnek, autogramot kérnek tőlük az utcán, tv show-kba hívják őket. Látszólag mindketten nagyon élvezik a Mandarint, mely újfajta szereplehetőséget kínál nekik. Enada naponta új jelmezzel próbálkozik hogy megtalálja a legtesthezállóbbat és ma új hajszínnel jelent meg, ennyire fontos számára a tökéletes azonosulás.
Lassan a helyére kerülnek a mozaikok, és összeáll a darab. Egyedül a Mandarin vízbeölését nem voltak hajlandóak még élesben kipróbálni, semmi kedvük pancsolni majd jópár percet mozogni utána vizes ruhában. Egyedül A fiatal diákot táncoló Endrivel nem tudunk mit kezdeni. Egyszerűen rajta kívül egyetlen tisztességesen kinéző és táncolni tudó srác sincs az együttesben. Ő viszont képtelen megérteni, hogy egy szűz fiút kéne alakítani, aki meg van illetődve élete első női testétől. Van egy típus, aki sosem volt szűz, bikaként született. Na, ő ilyen. Ma kitaláltam valamit: mi lenne, ha kiskatonát csinálnánk belőle, ezzel a ki nem élt vágyra helyeznénk a hangsúlyt. Egy apró jelmezcsere az egész: nadrág, ing. Az nincs – vágták rá azonnal a jelmezesek. Itt valahogy semmi sincs. Kivéve, ha az ember kitartóan kéri. Akkor valahonnan mégis lesz. Ugyanígy vagyunk a csizmákkal. Elhoztuk az Operaházból Vágó Nelly szépséges ruháit, amiket Kerényi Imre Bánk bánjához tervezett. Természetesen csizmák nélkül, hiszen így is két bőröndöt töltöttek meg. Csizma az itt nincs - közölték már napokkal ezelőtt, ropják csak balettcipőben. Aztán ma Dávid feltépett egy szekrényt és csodák csodája, csizmák hullottak ki belőle. Jaj, de akkor ezt most egyenként fel kell próbálni a fiúknak! Fel, bizony…
Mégegy váratlan meglepetés ért délelőtt: a fárasztó Mandarin után a zenekar visszaült, és nekilátott a Hunyadi Lászlónak. Azt gondolom, mindig öröm és igen tanulságos, ha más nemzetek fiai szólaltatják meg a magyar zenéket. Sosem találkoztak a művekkel, nem ismerik a hagyományokat, mely velünk él. Csak a kottára tudnak támaszkodni és abból megszólaltatni a muzsikát. A Tiranai Opera férfikara tizennyolc főt számlál, ha feltételezzük, hogy ma valamennyien tiszteletüket tették. Mindegyik hatalmas karakter, különösen az egyik kopasz tenor bácsi. A Hunyadit nem igazán érzik, ritmikailag sokszor belegabalyodnak. De legalább élvezettel éneklik a hazafias szólamokat, ha nem is tizennyolc, de tíz felé biztosan. Mindig büszkék vagyunk a különös nyelvünkre, melynek alig akad rokona Európában. Az ősi albán nyelv, az albán nyelvcsaládba tartozik – egyedüliként. Harmincnégy betűjükkel, utánozhatatlan kiejtésükkel az alapszavak visszamondása is lehetetlen számunkra. A Hunyadi jól ismert versei ennek ellenére olykor felismerhetőek. Gara Máriát Ardita Meni, egy húszas évei elején járó remek hangú szoprán énekli, a mi fülünknek szokatlanul, erőből oldva meg a cabaletta nehéz futamait. A zenekar sokkal inkább otthon van Erkel muzsikájában. Ez persze nem azt jelenti, hogy lekötné őket. A színpadon valamelyikük gyereke eszik, a koncertmester először csak nézi a csörgő mobilját, másodszorra fel is veszi. Kedvencem talán az egyébként végig pokolian játszó első oboás volt, aki minden szám végén befújta: Time to say good-bye! Pesten az első után vehette volna a munkakönyvét, itt mindenki röhög a zenebohócon. Amikor – olykor jogosan – fanyalgunk zenekaraink miatt, képzeljük el bátran az albán állapotokat!
