A bűntett megtörtént. A király meghalt. A gyilkos után nem maradt nyom. Mindenki élhetne tovább boldogan. De porszem van a gépezetben. Az áldozat fia nem tud beletörődni a történtekbe. Ahelyett, hogy boldogan élne menyasszonyával, bizonyságot akar szerezni és egyre jobban belelovallja magát bosszúterveibe. S ahogy az lenni szokott, beindul a gépezet. A jogtalanul hatalomhoz jutattak egy ideig tartják magukat, aztán a lelkiismeret-furdalás fokozatosan bedarálja őket. Mindenki elpusztul. Ismerős történet? A számtalan Hamlet interpretációs lehetőség közül Oliver Py rendező ezt a kérdéskört boncolgatja, a Theater an der Wien produkciójában. Ambroise Thomas ötfelvonásosa a francia nagyoperákhoz hasonlósan az 1920-as évek közepén kopott ki a közép-európai zenés színházak repertoárjáról, s csak bő másfél évtizede bukkan időnként fel, köszönhetően elsősorban két kiváló baritonnak, Thomas Hampsonnak és Bo Skovhusnak, akik kedvéért érdemes volt leporolni a tetszhalott művet. Most az is kiderült, hogy nem csak sztárénekesek (Ofélia természetesen koloratúrszoprán, akinek őrülési jelenetét Callas is repertoárján tartotta) tehetik érdekessé-értékessé a háromórás zeneművet.
2006-ban Roland Geyer azzal az ígérettel nyitotta meg „Bécs harmadik operaházát”, hogy „valami különlegeset szeretne létrehozni.” Az eltelt évek sikerei bizonyítják, hogy ez sikerült neki. Társulat nélküli befogadó színházában sorra mutatja be az elfeledett, vagy ritkán játszott műveket, legyenek azok Händel vagy Britten operái. A Staatsoperrel szemben nem sztárparádét vonultat fel, inkább kiváló énekes-színészeket hív meg, akiket a darabok néhány hetes színpadra állítása csapattá kovácsol össze. Egy produkcióból általában öt-hat előadást tartanak néhány héten belül, szinte kivétel nélkül teltházzal. Aki ma Bécsben izgalmas előadásokat akar látni, a gyönyörű Theater an der Wient választja, nem a Staatsopert.
Márpedig a Hamlet ilyen előadás volt a javából. Meglepő módon, sehol egy üresjárat, sehol egy nem kitalált, nem végiggondolt, sőt - ami még nagyobb ritkaság - nem kivitelezett pillanat. Thomas műve meglehetősen kevés dallamos részt tartalmaz, ebben az előadásban mégsem tűnt egy percre sem unalmasnak. Ez sokban köszönhető Pierre-André Weitz díszletének. Egy boltíves csarnok zárt tetejéig lépcső vezet. Aréna, vagy a hatalomhoz vezető elzárt út. Aztán a történet folyamán ez a lépcső megtörik. Olykor el lehet bújni alatta, olykor körülöleli a szereplőket. Patkányfogó, amiből senkinek sincs kiút. Oliver Py hagyományos díszletekbe 21. századi történetet mesél el. Hamletje Stéphane Degout az egyik legkiválóbb bariton, aki az elmúlt években felbukkant. Gyönyörű színű hatalmas hang, amelyes sosem fárad el. Különös fiú az ő királyfija, nem fekete garbós koponyaforgató, hanem kopasz csupa-ideg lény, akiről sosem lehet tudni, valójában mit is gondol, vagy gondol-e egyáltalán valamit, amikor orrát törölgetve maga elé mered. Sok ilyen emberi kapcsolatokra képtelen fiatalt látunk az utcán, akik éppúgy lehetnek Nobel-díj jelölt matematikusok, mint a házinénijüket éppen legyilkolt diákok. Apja szelleme folyton felbukkan, de a rá mért feladatot Hamlet képtelen teljesíteni. Sem igazságtevőnek, sem leendő uralkodónak nem alkalmas. Hamlet méltó párja lehetne Ofélia. Ő maga is elveszett lélek, a királyfiból élete egyetlen értelme válhatna. Mikor azonban az megtagadja őt, a lány inkább démonai karjába veti magát. Az igen tudatosan és tisztán éneklő Christine Schaffer fehér ruháján kívül semmit sem hordoz magán a hajdani légies Oféliákból.
A látszólagos harmóniában élő királyi pár eleinte próbálja megvenni a népet, de ez csak elodázza a problémákat. A lelkiismeret furdalás mindkettőjüket megeszi. Előbb Claudius (Phillip Ens) adja fel, majd a fia által megkínzott Gertud (Stella Grigorian) is. A vörös zászlót lengető Laertes (Frederic Antoun) megpróbál elmenekülni a birodalomból, de elkapják és a jól ismert módszerekkel fogva tartják. Amikor kiszabadul, eszméje már megállíthatatlan.
Hamlet színészei, mint szellemek a palackból, elszabadulnak a várban. Senki sem tud már gátat vetni a királyfi teremtményeinek. Benépesítik a kastélyt, s mikor minden megtörténik Shakespeare mester receptje szerint, Claudius hasonmása egyedül marad középen egy géppisztollyal. Sok reménnyel a jövő sem kecsegtet.
A Bécsi Szimfonikusokat és a csodálatos Arnold Schönberg Kórust Marc Minkowski vezénylete, azzal a hittel, mintha a zenetörténet egyik legnagyszerűbb remekét tálalná kifinomult közönségének.
Fotó: Werner Kmetitsch