Most, hogy végre kitavaszodott, az ember nagyobb kedvvel ül autóban, hogy valamerre kocsikázzon egyet. Érdemes az indulás előtti utolsó pillanatokban hangulatunkhoz illő zenét választani. Megédesíti az utazást. A minap a Balatonra készülve akadt kezembe Dmitri Hvorostovsky Passione di Napoli című jó tízéves albuma. Lehet-e ennél kellemesebb választás egy napsütötte délutánra? Rég nem hallgattam, ép megfelelőnek ígérkezett.
Az egyórás összeállításon a népszerű bariton a legismertebb nápolyi dalokból énekel egy csokorra valót. Nem ígér se többet, se kevesebbet a címlapon sejtelmesen mosolygó szibériai bariton, mint egy szenvedélyes órácskát. Hvorostovsky nyilván nem fordított nagy gondot a dalok kiválasztására, nem bocsátkozott elméleti fejtegetésekbe, egyszerűen fogott egy kupac nápolyi dal és egyedülálló szépségű hangjának tudatában valószínűleg egy délután alatt lemezre énekelte azokat. Igaza volt, minden valószínűséggel jeles olasz tenorista elődei sem töprengtek túl sokat hasonló összeállításaikkor. Valószínűleg maga a műfaj sem követel többet, mint szívből jövő természetes és egészséges éneklést, hiszen meglehetősen nagyon távoli rokonságban áll Schubert vagy Schumann verseiben is mély miniatűr történeteivel. Furcsa műfaj a nápolyi dal, hiszen még minőségi énekhang se feltétlenül kell hozzá, olykor egy kis olasz fogadó harmonikás vándormuzsikusa is úgy tudja interpretálni őket, hogy semmiféle hiányérzetünk sem támad utána. Hvorostovsky pont ellenkező utat választ: fürdik saját hangja szépségében, szemtelenül visszél vele – amit a hallgató egy másodpercig sem bán. Árad az életöröm a művészből, és ettől lesz hiteles. Nem akar nagy mélységeket feltárni, nem kerget hatalmas érzelmeket, annyit mond, hogy az élet szép, a nap süt, lám én milyen messze jutottam fatornyos szülőfalumtól, tessék velem örülni! Talán ez lehet Hvorostovsky titka, s ez köti össze az orosz fiút az olasz műdalokkal.
Ha azt hinnénk, hogy minket akar meghódítani, tévedünk. Sőt, ezúttal nem is a manhattani dámák a célközönség. A lemezt ugyanis Oroszországban adták ki, cirill betűs feliratokkal, kiadó jelzése nélkül. Hvorostovsky európai szemmel nézve elképzelhetetlenül nagy sztár hazájában. A lemezboltokban – amikből minden nagyobb utcában van egy – számtalan máshol kiadatlan felvételét árulják. Az originál csomagolást kibontva derül ki, hogy mindegyik másolat, de az árukat így is megérik. Évszázados szokás odakint, ebből senki sem csinál nagy gondot.
Van még valami, amiről felismerhető, hogy nem európai ízlés szerint készült a felvétel: a hangszerelés, mely valószínűleg az 1950-es években készülhetett az akkor oly népszerű Muslim Magomajev és az őt kísérő kibővített Alekszandrov Zenekar számára. A derék hangszerelő neve homályban marad, de érezni, hogy komolyan vette a feladatát és az Orosz Filharmónia néven szereplő szimfonikus együttes minden tagját bőven ellátta játszanivalóval. Az Amerikában született, de Moszkvában működő Constantine Orbelian teret is enged, hogy szabadon érvényesüljenek.
A nap süt, az autó száguld, Hvorostovsky dalol. Kell ennél több egy szombat délután?
